A személyi kultusz társadalmi atavizmus, - lényegében egy gyökerű az Európában és szerte a világban megjelenő, vezérek által fémjelzett diktatúrákkal, - amelyben létrejön az abszolút tulajdonosi tudat a termelőeszközök társadalmi tulajdonára vonatkoztatva. A személyi kultusz rendszerében megreked, vagy elmarad a helyes tudatú és magatartású emberek csoportjának osztályjellegű, uralkodó osztállyá szerveződése. Az állam nem szűnik meg a kizsákmányolók kisajátításával, - a hasonló diktatúrák csak a bűnbakképzés érdekében nyúlnak bizonyos tulajdonosi csoportokhoz, nacionalista, rasszista indokokkal, - hanem tovább él, és továbbra is kettős irányú, visszafelé és előre ható elnyomást alkalmaz. A hatalom eszközjellege ki sem alakul, hanem saját magára irányuló céllá változik. Mindezek a tulajdonságai élesen elhatárolják az alternatív szocializmustól, aminek a klasszikus marxizmus időszakában még a proletárdiktatúra fogalma felelt volna meg.

Alig-alig találunk a „létező szocializmus” útjára lépő országok között olyat, amelynek indulását, vagy a későbbi állapotát ne a személyi kultusz jellemezné. (A vezérek által fémjelzett diktatúrák szörnyűségeit itt nem feladatom jellemezni, még csak részleteiben összevetni sem a személyi kultusz rendszerével.)

Tévedés azt hinni, hogy a személyi kultusz csak a kirívó, az egyes emberek, vagy emberek csoportjai elleni törvénytelenségekben valósult meg. A törvénytelenség maga is sokkal szélesebb körű ennél, hiszen, ha nem érvényesülnek a törvényben biztosított jogok és kötelességek, ha minden gazdasági, politikai, kulturális stb. döntés bírálhatatlan személyek döntésének a függvénye, akkor a törvénysértés törvénysértő perek nélkül is megvalósul.

A személyi kultuszról azért nem lehet egy vagy két ember vonatkozására leszűkítve szólni, mert az egy vezetési, hatalmi stílust jelöl, amelyben az emberek sokasága állítható humánus elvekre hivatkozva anti-humánus gyakorlat szolgálatába, demokráciára, vagy a demokrácia tévedéseire hivatkozva, a vezető felelősségére apellálva, vak engedelmességre kényszerítve mindenkit, aki csak a hatókörébe vonható.  A személyi kultusz tehát rendszer, sajnos szinte korszak, és nem egy-egy ember személyéhez fűződő jelenség, amelynek átfogó elemzésével még adós a társadalomtudomány.

Ha személyi kultusz rendszeréről esik szó, - az átfogó elemzés hiányában, - nagyon nehéz kiválasztani, mi is a legsúlyosabb következménye.

Maradjunk a tulajdonviszonyoknál, mert abban olyan tényezők is tükröződnek, amelyek túlmutatnak a szorosan vett tulajdonviszonyokon.

Hipotézisünk szerint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételének az az értelme, az egész hosszú folyamat azért zajlott le, hogy a termelőeszköz megszűnjék a tulajdon tárgya lenni abban az érelemben, hogy az embereket egymással szembeállítva a tulajdonosi akarat érvényesítése megakadályozza a termelőeszköz ESZKÖZ JELLEGÉNEK érvényesülését.

A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele tehát elvileg azt jelenti, hogy elhárul minden akadály az úőtból, a termelőeszköz már csak a természet átalakításának, az ember célszerű tevékenységének az eszköze. Ezután az ember már nem tulajdonosi, kizsákmányolói, vagy kizsákmányolti tudattal, akarattal vesz részt e termelési folyamatban, hanem a szabad, tudatos, nembeli jelleget biztosító tevékenységgel.(Természetesen ez nem egy pillanat, még csak nem is történelmi pillanat alatt megy végbe, hanem idő kell az átalakuláshoz. Hiszen a felszínen gyors változások produkálhatók, ami azonban az emberek fejében van, az csak nagyon lassan alakítható át. )

A társadalmi forradalom történelmi méretekben rövid idő alatt megváltoztatja a tulajdonviszonyokat és a hatalmi viszonyokat, - ezekre van lehetőség rövid idő alatt, - de ben változtatja meg egy csapásra, – jó, ha vissza nem veti, - a termelőeszközök minőségét, mennyiségét.  Ami a mi szempontunkból a leglényegesebb,  nem változtatja meg olyan rövid idő alatt az emberek szokásait, erkölcsi felfogását, fogalmait, magatartásukat, félelmeiket, bosszúszomjukat, tekintélytiszteletűket stb. Az alternatrív szocializmus – a proletárdiktatúra, - kialakulásának szükségessége és egyben veszélyeztetettsége éppen annak a következménye, ami nem változik! Ha a régi magatartás, a régi erkölcs stb. csak új címkét kap és anélkül válik „szocialistává”, hogy a lényege megváltozna, már meg is teremtődik a személyi kultusz rendszerének feltétele. (Képletesen szólva, az egyszerű orosz ember „egy csapásra” kicserélte az ikonosztázát szeretett vezéreinek arcképeivel…)

A társadalmi tulajdonba került termelőeszközök különböző elméletek, gazdaságpolitikai elképzelések eszközeivé válnak. Éppen a lényeg fel nem ismerése miatt, jaj a gyakorlatnak, ha nem igazodik az elméletekhez! Ahelyett hogy az ember javára szolgáló termékek előállításának eszközei lennének, tervszámok öncélú kielégítését szolgálják. Az élhető társadalom helyett célul tűzik ki a „vas és acél”országának megteremtését. Az elméleti ellenvetéseket éppen úgy elnyomják, mint a gyakorlatról megfogalmazódó kritikákat. Elméleti elképzeléseket kialakítani csak a hatalmat ténylegesen gyakorló személynek lehet, - a nyelvtudománytól a közgazdasági problémákig terjedő széles skálán, - akkor is, ha az elmélethez a legalapvetőbb előfeltétel hiányzik – az elméleti, szakmai felkészültség. (Ágasbúza, gumipitypang)

A sztálini személyi kultusz következményei, a kínai kulturális forradalom, a kambodzsai népirtás, – hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam, - mind-mind megannyi példái az abszolút tulajdonosi akarat ellenőrizhetetlen elburjánzásához hasonló, egyéb irányú abszolút akarat elburjánzásának. (Ismét nem térek ki a nácizmus szörnyűséges népirtásának elemzésére.)

És ha a névadó személyek , - Sztálin, Mao-cetung, Pol-Pot stb. – eltűnnek, akkor sem egyszerű folyamat a társadalmi forradalom céljához közelíteni, hiszen ha a vezetási, irányítádi, gazdálkodási szisztéma nem változik meg, akkor az elnevezés újabb megváltozása mit sem ér. Csak a törvénytelenségek mennyisége és a minősége változik. A kirívó törvénytelenségek kialakulása csak a felszínre került vezetők személyes képességeitől, tehát kifejezetten szubjektív tényezőktől függ anélkül, hogy a társadalmi rendszerben kialakulnának azok az objektív garanciák, amelyek a személyi kultusz szélsőségei mellett a nem kirívó. De éppen olyan káros jelenségek megismétlődését, kialakulását, hatását megelőznék.

A személyi kultusz leghatékonyabb ellenszere éppen az lehetne, ha a helyes tudatú emberek uralkodóm osztállyá szerveződhetnének. A helyes tudat ugyanis nem fogadhatja el a kritikátlan engedelmességet, azt a képtelen ellentmondást, hogy a vezető, – a vezető garnitúra, – akkor is tévedhetetlen, amikor valamit állít és akkor is, amikor korábbi állításait cáfolja. A helyes tudatú emberek osztállyá szerveződését olyan jelszavakkal lehet gátolni, amelyek látszólag megfelelnek az ideológiának, a politikai célnak, de éppen az üres jelszó jellegük miatt valóságosan nem veszélyeztetik a személyi kultuszt.(Például, visszatértünk a lenini útra a szocialista demokráciához, anélkül, hogy bármi lényeges megváltozna eközben.)

Ezért nem valósult meg az osztályviszonyok valóságos változásainak elemzése, ehelyett foglalkozási kategóriává silányult a marxizmus „uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” fogalma.

A szocialista tartalmú társadalmi forradalom után a tulajdonviszonyokban  lényeges változás következik be a társadalom tudati csoportosulásában, - ha megkezdődik a proletariátus uralkodó osztállyá szerveződése.

Meg kell szerveződnie az első tudati csoportnak, annak, amelynek legjobban megfelel az adott társadalom. Ez a csoport lenne egyre bővülő keretekben az uralkodóosztáéllyá szervezett proletariátus azáltal, hogy a legjobban megfelelés  tükröződik a tudatában és a magatartásában is.  Létezik egy másik csoport is, amelynek tényszerűen ugyan úgy ez a legjobban megfelelő termelési mód és társadalmi forma, de ezt még nem ismeri fel, ezért ennek az elhagyott termelési mód, társadalmi forma felel meg a jelenleginél jobban, ezért ennek a csoportnak a magatartása legjobb esetben is nosztalgikus.

Ezzel a második tudati csoporttal kapcsolatban merülhet fel az osztályjellegű elnyomás alkalmazásának szükségessége és lehetősége, - azaz a visszafelé ható elnyomás.

Harmadik csoportként kialakulhatna a táérsadalomban azoknak az embereknek a tudati csioportja, akik elsősorban szervezik a helyes tudatú embereket uralkodó osztályjellegű csoporttá, másodsorban viszont már elégedetlenek a meglévő viszonyokkal és ezért arra ösztönöznék az adott társadalmat hogy lépjen tovább a fejlődés útján. Ez az elégedetlenség  minőségileg különbözik az előző korszakok harmadik tudati csoportjainak elégedetlenségétől, mert itt már nem a tulajdonviszonyok megváltoztatására irányul az elégedetlenség, hanem a termelőeszközök, a termelő erők, a termelési mód  tökéletesítésére.

Éppen ezért, amíg korábban a harmadik csoport volt az uralkodó osztály legveszedelmesebb ellenfele, az alternatív szocializmusban a kommunizmus egész folyamatában ez a csoport nem veszélyt jelent, hanem a társadalom vezetőjévé válik,  párttá, pártokká tömörül, szerveződik. Ez a harmadik csoport  lenne tehát a kommunisták és más haladást ösztönző emberek csoportja. Ez a csoport csak szervezetileg különül el az első csoporttól, hiszen tartalmát tekintve része annak és nem ellentéte. Ez a körülmény biztosítja, hogy az alternatív szocializmus időszakában csak visszafelé ható elnyomás létezhet. Az újat, a jobbat, az eredményesebbet akaró emberek csoportját nem lehet elnyomni, sőt éppen segíteni, ösztönözni kell az irányítás, vezetés, gazdálkodás stb. egész szisztémájának.

A fentiekkel szemben A SZEMÉLYI KULTUSZ RENDSZERÉBEN NEM SZERVEZŐDIK MEG AZ ELSŐ CSOPORT. A társadalmat túlszervezik olyan mértékben, hiogy egy-egy szervezethez tartozás ne jelentsen semmit, csak kötelezési lehetőséget, és morálisan kizárja a szervezkedésre valéó törekvést, hiszen az újabb szervezet csak a szerveződések számát szaporítaná és nem bitosítaná a szervezettségben rejlő erőt.

A második csoport, mivel nem kell szervezni, ténylegesen létezik. Az osztályjellegű elnyomás azonban nem arra irányul, hogy a társadalomra veszélyes magatartást megakadályozza, hanem a meghirdetett politikai egyenlőséggel és szabadsággal ellentétben, származási, foglalkozási politikai, vallási nézetkülönbségek alapján, mintegy az elnyomandó cselekvést megelőzve, tömeges elnyomást, ha nem népirtást, valósít meg. Nem a valóságos magatartás a meghatározó, hanem a származás, a volt foglalkozás, a vallás, a politikai nézet stb.

A harmadik csoport is létezik, de csak szervezetileg! Nem az a feladata, hogy előrer hajtsa a társadalmat, nem azt várják el a vezetők ettől a csoporttól, hogy a legegészségesebb értelemben a társadalom legelégedetlenebb, ezért előre hajtó csoportja legyen. Sőt!  Ennek a csoportnak a legfegyelmezettebben, a legengedelmesebben, a legkritikátlanabbul kell a személyi kultusz rendszerének „kívánságait” követnie, megvalósítania, hirdetnie. A pártegységre, a pártfegyelemre való elvtelen hivatkozással. A harmadik csoporthoz tartozó, nem „kommunista” személyek rendszerint még csak meg sem szerveződhetnek, hiszen ellenzéknek lenni tilos! Ha pedig megszerveződnének, akkor szervezetük csak a túlszervezettségnek lehet a része, valóságos magatartásukban semmi eltérés sem lehet a párt tagjaihoz képest.

Ha a harmadik csoportból bárki kritikusan  változtatni akar , akkor ugyan úgy részesévé lesz a tömeges megtorlásnak, mint a második csoport, ha még nem részesül radikálisabb elbánásban, a visszatartás érdekében. (A személyi kultusz rendszere legfeljebb időnként rehabilitálja a korábban kivégzetteket. )

A személyi kultusz rendszerében az állam folytatja a korábbi államok sajátos gyakorlatát. Az állam, mint a társadalomtól elidegenedett erőszakszervezet mindig, minden eszközzel bizonyítani törekszik saját nélkülözhetetlenségét. Ez alól a „félállam”, a „mintegy állam” a  proletárdiktatúra állama lehetett volna a kivétel, amelynek folyamatosan saját megszűnése, elhalása érdekében kell tevékenykednie. A társadalom állapotától függne a „félállam”, a „mintegy állam” léte. Ezzel szemben a személyi kultuszállama – a proletárdiktatúra, - megkérdőjelezhetetlenné teszi saját intézkedéseivel együtt saját létét is. Elidegenedetten a társadalomra terpeszkedik, magának vindikálva  azt a jogot, hogy megállapítsa mikor érik meg a társadalom arra, hogy nélküle is létezzék. A személyi kultusz állama állandóan éretlennek érzi a társadalmat a felelősségre, a jogokra, a szabadságra, a demokráciára, ezért az eredmény nem is lehet más, mint az állam elidegenedettségének erősödése, mindenhatóságának növekedése az elenyészés, az elhalás helyett.

Ha ehhez hozzávesszük az atavisztikus abszolút tulajdonosi tudatot és akaratot, világossá válik, miért okozhatott olyan mérhetetlen károkat a személyi kultusz rendszere a gazdasági és a társadalmi életben, a nemzetközi munkásmozgalomban egyaránt.

A személyi kultusz rendszere bizonyítja, hogy milyen óriási mértékben szükséges a tulajdonviszonyok és a hatalom megváltozása mellett, tudatosan, szabadon cselekvő emberek közösségeként megszervezni az uralkodó osztályt, amely nem is osztály a szó tulajdonképpeni, hagyományos értelmében, hanem csak osztályjellegű csoportosulás. A személyi kultusz rendszere bizonyítja azt is, hogy a kommunista párt léte önmagában nem akadályozhatja meg  a személyi kultusz rendszerének megvalósulását, megerősödését, fennmaradását. Ez ellen egyetlen biztosíték lehetne: a helyes tudatú emberek osztályjellegű csoporttá szervezése, és ezek tevékeny fellépése a személyi kultusz korának minden eleme ellen.

Nagyfokú naivitás lenne részemről, ha azt gondolnám, lehetősége van bárkinek a személyi kultusz rendszerében létrehozni ezt az uralkodó osztállyá szervezett csoportosulást. A munkásmozgalomban az internacionalista  szellem lehet a segítője a személyi kultusz felszámolásának, ha felül tud emelkedni az internacionalista szolidaritás téves gyakorlatán. Kitűnő példája volt ennek az olasz kommunista párt magatartása az SZKP XX. kongresszusán elhangzott leleplező beszéd nyilvánosságra hozatala. Sajnos ez elszigetelt jelenség, mert az úgynevezett szolidaritás erősebb, mint a kritikai szellem. Sokan vélekednek még mindig úgy, a bármilyen szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Ez sajnos kapitális tévedés…

A személyi kultusz rendszerének annyira nincs köze az alternatív szocializmushoz, hogy ezek egymást kizáró fogalmak. Nem lehet elfogadni, hogy az alternatív szocializmus legyen és eközben személyi kultusz is, vagy fordítva. A kettő olyan mértékben különbözik egymástól, hogy az alternatív szocializmus bármilyen összefüggésbe hozása személyi kultusz rendszerével, az előző létezésének esélyeit csökkenti, a személyi kultusz rendszerének létezését erősíti.

Láttuk már a lényeges különbséget az elnyomás irányaiban, a személyi kultusz rendszere és az alternatív szocializmus között. Térjünk most vissza a kilencedik és a tizenkettedik hipotézis összefüggéseinek vizsgálatához, illetve újabb elemeinek kifejtéséhez.

Az alternatív szocializmus alatt, tehát az uralkodó osztállyá, olyan jellegű, társadalmi méretűvé váló csoporttá szerveződő emberek hatalmát értjük, amely sajátos funkcióival hivatott arra, hogy megteremtse a kommunizmus folyamata társadalmának gazdasági, tudati alapjait, fejlessze azokat, védelmezze a termelőeszközök személytelen tartalmú kapcsolatot biztosító társadalmi „tulajdonát”. Mindezek érdekében mindaddig alkalmazzon osztályjellegű elnyomást, amíg a társadalmi fejlődés spontán hatásaként már lehetetlen lesz visszakanyarodni az elhagyott termelési módhoz, társadalmi formához.

Ahhoz, hogy teljesen nyilvánvaló legyen, miért különbözik az alternatív szocializmusban alkalmazott diktatúra minden korábbi diktatúrától, különösen a személyi kultusz rendszerében alkalmazott diktatúrától, - világosan kell látni azokat a sajátos funkciókat, amelyek betöltése során bebizonyosodik, hogy az alternatív szocializmus során alkalmazott osztályjellegű elnyomás különbözik minden korábbi elnyomástól. E funkciók adnak egyben választ arra is, minek felel meg az a magatartás, amelyet helyes magatartásként említettem eddig.

A TIZENNEGYEDIK HIPOTÉZIS A „SZERVEZETT OSZTÁLY” FUNKCIÓIRÓL.

Fogalmazzuk meg tehát az alternatív szocializmus funkcióit.

Az alternatív szocializmus két alapvető funkcióval rendelkezik. Ezek közül az első, az osztályjellegű elnyomó funkció az, amely az idők folyamán elhal, és vele együtt elhal az alternatív szocializmus „állama” is. A második funkció a társadalmi funkciók csoportja, amely viszont tovább is létezik és hat, a kommunizmus egész folyamatában.

Az alternatív szocializmus funkcióinak első csoportja az osztályjellegű elnyomó funkció.

Az államként alkalmazott egyetlen és „utolsó” állami intézkedés a kizsákmányolók kisajátítása. A kisajátítást követő intézkedések már korlátozó intézkedések, amelyek megakadályozzák a társadalmi tulajdonban vett termelőeszközök visszajuttatását a magántulajdonosokhoz. Ezeknek az intézkedéseknek a jellege osztálytartalmú, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy ezt az adott társadalomban élő emberek elnyomásnak érezzék. Hiszen senkit sem emlékeztet elnyomásra az az intézkedési rendszer, amely szabad teret biztosít a társadalmi tulajdon fejlődésének ott, ahol esetleg korlátokat szab a magántulajdon, a kettős tulajdonosok körében. Aki felismeri a társadalmi haladás irányát és tevékenységével abban az irányban próbálja befolyásolni saját és közössége sorsát, az az osztályjellegű elnyomásból nem érez meg semmit. (Gondoljunk történelmi példaként Károlyi Mihály gróf földosztására. )

A korlátozó, tiltó, engedélyező tevékenység mellett éppen ezért jellemző az egyes ember, egyes magatartási eleme, cselekvése miatt alkalmazott osztályjellegű elnyomás. Érdemes felfigyelni arra, hogy itt az elnyomás nem kisebbségre, hanem az egyes emberek egyes magatartására vonatkozik. Egy cselekvés, egy magatartási elem, mint „kisebbség” összevetése az egész társadalom többségével, ebben az érintett ember többi szabad cselekvésével, magatartásával, komolytalan és szinte nevetséges próbálkozás. (Szörnyű tény, hogy a kisajátítás durván ment végbe, akár a  tulajdonos és a családja megsemmisítésével. Ez annak tudható be, hogy a második világháborút követő társadalmi átalakulásban a kisajátítás nem az alternatív szocializmus lehetséges elvei szerint ment végbe, hanem a személyi kultusz erőszakos rendszere által.) Ez egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy az emberek elvileg nincsenek rákényszerítve körülményeik által, hogy elnyomók vagy elnyomottak legyenek. Saját törekvésük a helyes magatartás felismerésére befolyásolhatja találkozásukat az osztályjellegű elnyomással és így elvileg és gyakorlatilag is a szubjektum ki is zárhatja saját sorsából ezt a találkozást.

Akár az intézkedésekről általában, akár az egyes embere egyes magatartása miatti intézkedésről van szó, az elnyomás nagyon gyakran potenciális jellegű. Az elnyomás lehetősége, kilátásba helyezése valósítja meg ezt a potenciális jelleget. Az „elnyomás” tehát, az eddig megismertek szerint, lehet gazdasági jellegű, (például a korlátozó intézkedések,) az egyes ember egyes cselekedete miatti osztályjellegű elnyomás, és végül, ami a legtöbb veszélyt rejti magában, lehet ideológiai osztályjellegű elnyomás is.

Éppen az alternatív szocializmus diktatúrájától idegen személyi kultusz rendszere szolgáltatja az intő példákat arra, hogy a feladatok, a funkció eltorzítása, félreismerése, meghamisítása, milyen veszélyeket hordoz magában.

Például erre az ideológiai elnyomásra hivatkozva lehet elnyomni a gondolkodás, a véleménynyilvánítás szabadságát, lehet uralkodóvá tenni a dogmatikus citátumokat, - holott a valóságban csak a háborús uszító, a népirtásra, rasszista és egyéb gyűlöletre buzdító „ideológiára” vonatkozhat az ideológiai elnyomás, arra nem, hogy a társadalom távlati vagy mindennapos dolgairól az egyik ember ne gondolkozhasson másképpen mint a másik ember vagy éppen a hatalom gyakorlói.

Ez a különbségtevés támasztja alá többek között azt a feltételezést, hogy az alternatív szocializmusban az „elnyomás”, a „diktatúra”, - bár nevében és jelzőjében nem azonos más diktatúrákkal, semmiféle korábban volt diktatúrával nem azonos.

A többség véleményével ellenkező, más véleményen lévő embereket nem elnyomni, hanem az érvek, a tények erejével meggyőzni kell. Tudomásul kell venni, hogy a kommunizmus folyamatának társadalmában soha sem alakulhat ki olyan csoportja az embereknek, akik a kizárólagos igazság letéteményeseiként léphetnek fel., akiknek mindig igazuk van, és ezért jogot formálhatnak arra, hogy másokra kényszerítsék gondolataikat, nézeteiket. Ez csak a személyi kultusz korszakának tév-, és rögeszméje! ( Korábbi korszakokra is lehetne itt hivatkozni, de ez most nem feladatunk.)

Az emberek többségi véleménye, - mint a vízben tovaterjedő hullámgyűrű, amely visszaverődve, újra eléri kiinduló pontját, - állandó mozgásban van. Azok, akik ma a többséget képviselik, holnap már más kérdésben, más véleményen lehetnek, és lehetséges, hogy egy részük a kisebbség körébe kerül, miközben onnan mások a többséghez tartoznak.

A meggyőzés tehát nem az erőszakossága, – módszere, - miatt osztályjellegű, hanem a tartalma, az érvek ereje, a tények valódisága miatt, és mert arra irányul, hogy a megváltozott viszonyok felismerésére, az ennek megfelelő helyes cselekvésre ösztönözzön.

Ezek az elnyomó elemek tehát, - többségükben osztályjellegű korlátozó intézkedések, illetve ellentétes nézetek összevetései, - abban a tényben gyökereznek, hogy nem mindenki ismeri fel a társadalom valóságos viszonyait. Aki viszont felismeri, - vagy felismerni véli, - és magatartását ehhez a felismeréshez igazítja, annak a számára mind a tilalmak, mind az osztályjellegű meggyőzés potenciális jellegű „elnyomássá” válnak. Ha pedig már tilalmak nélkül sem kanyarodik vissza a társadalom, mert már kifejlődtek, megerősödtek az új viszonyok, ezért a túlnyomó többség véleményéből, magatartásából kihal az osztályjellegű, osztálytartalmú ellenkezés, akkor az addig is többnyire potenciális jellegű elnyomás még ebben a minőségében is elenyészik: az elnyomó funkció elhal.

Az elhalás, az elenyészés észlelése nem egy adott pillanatban történik meg, hanem valószínűleg hosszú társadalmi fejlődési folyamatok utólagos elemzése után vonható le az a következtetés, hogy már nem is hat az elnyomó funkció.

Itt emlékeztetek arra, hogy Lenin szerint a proletárdiktatúrának kizárólag, csak a kizsákmányolók elnyomására van szüksége az állami hatalomhoz hasonló elnyomásra.

A kizsákmányolók személyek. Csak primitív idézgetők „gondolhatják” azt, hogy Lenin szerint a tőkés termelési mód viszonyai csak addig hatnak a társadalomban, amíg az utolsó volt tőkés él… Az sem egyszerűsíti le kevésbé ezt a folyamatot, aki azokra is kiterjeszti ezt az elnyomást, akik nem kizsákmányolók ugyan, de rendelkeznek a termelőeszközök magántulajdonával, - vagy a mi megfogalmazásunkat figyelembe véve, kettős tulajdonosok. Ha ugyanis igaz, a korábbi, - a tízedik, - hipotézisünk, akkor ezek az egyszerűsítő nézetek azt jelentik, hogy az elnyomó hatalomra örökké szükség lenne.

 Lenin a kizsákmányolók elnyomásáról, mint 1917-ben és a közeli években aktuális feladatokról írt. Nem nehéz feltételezni, hogy a „kizsákmányolókat” a szóhasználatban is hamarosan felváltotta volna a „kizsákmányolás lehetősége”, és az egyes személyek társadalmi, gazdasági tendenciái váltották volna fel. (Ezek a tendenciák viszont nem egyes személyek létének függvényei, gondoljunk a félbe maradt NEP korszak jelenségeire.)

Az osztályjellegű elnyomó funkció tehát addig és olyan mértékben létezik, amíg és ahogyan ezek a tendenciák hatnak, addig létezik a funkció által tulajdonképpen az alternatív szocializmus „diktatúrája”is. Mivel ez a viszony nem jött létre, hanem a személyi kultusz rendszere valósult meg a szocialista tartalmú társadalmi forradalom után, sajnos nem történt meg a funkció felismerése sem, hanem csak az elnyomó állami szervezetben gondolkodtak a politikai erők.

Az alternatív szocializmus osztályjellege, nem az „államinak” nevezett intézmények felszámolásával és a „társadalminak” nevezett intézmények szaporításával hal el, hanem az elnyomó funkció elhalásával. Nem találhatnánk az alternatív szocializmus időszakában egyetlen olyan szervet, szervezetet sem, amely kizárólag az elnyomó funkciót képviselné. (Talán leginkább a munkásőrség, - mint „társadalmi szerezet”, - valósíthatná meg ezt a kizárólagos „állami” képviseletet, hiszen egyetlen, létrehozó funkciója az úgynevezett „munkáshatalom” védelme, ha a munkásőrségben sem lenne fennállása óta olyan közrendi, kulturális, katasztrófa következményeinek elhárítási stb. feladata is, amely még ebben az esetben is kizárja a kizárólagos osztályjellegű elnyomó funkció hordozását.) Hogy az alternatív szocializmus intézményei mennyire nem kizárólagosan „állami” intézmények, arra a második funkció világít rá legjobban.

Ha pontosságra törekszünk, akkor az alternatív szocializmus második funkcióját helyesebb lenne a kommunizmus egész folyamata funkciójának nevezni, sőt a bármikor volt állami szervek elrejtett funkciójaként kezelni, hiszen az is! De nevezhetnénk a társadalmi önigazgatás funkciójának is, mert az is!

A kommunizmus folyamatának alsó és felső foka során legfeljebb árnyalatnyi különbség van a funkció érvényesülésében, hiszen az alternatív szocializmus rendszerébenez a funkciócsoport arra is irányul, hogy szükségtelenné tegye az első, az osztályjellegű elnyomó funkciót. (Természetesen erre a kommunizmus felső foka folyamatában már törekedni sem kell.)

Nézzük tehát a második funkciócsoportot.

Elsőként azt a csoportot vegyük szemügyre, amelybe azok a gazdasági feladatok sorolhatók, amelyek a gazdasági élet tervezésére, szervezésére, irányítására, befolyásolására, a megtermelt javak elosztására, a tervszerű gazdálkodás, és elosztás, valamint a piacra termelés és a piacszerű elosztás összehangolására irányul.

Nyilvánvaló, hogy itt van a valóságos cselekvés tere, itt ugyanis nem a tilalmak megfogalmazása a leglényegesebb tennivaló!

(Kérem, nézze el nekem a kedves olvasó, ha – nagyon büszkén, - szó szerint idézem Szabó Kálmán ceruzával tett bejegyzését: „Juj de jó!” – aláhúzva és bekeretezve. )

Az első funkciócsoport feladata, hogy a korlátozásoktól megszabadított termelőerők szabad fejlődésének biztosítása, elősegítése, - az ember tudatos, szabad, nembeli jellegének a biztosítása. Ezen a területen kell világossá tenni, mi a társadalom objektív képességszükséglete, és a megtermelt javakra tekintettel mi az objektív szükségletkielégítő képessége. Itt kell ezeket a szükségleteket és lehetőségeket egyre nagyobb mennyiségben és egyre jobb minőségben kielégíteni. Nyilvánvaló, hogy ez a gazdasági funkció nem fejeződik be a visszahúzó tendenciák elenyészésével, hanem éppen ettől kezdve érvényesülhet egyre szabadabban, egyre akadálytalanabbul.

Másodikként azt a funkciócsoportot vegyük szemügyre, amelybe a kulturális életre a tudati körre vonatkozó feladatok végrehajtása  tartozik. A kulturális élet, a tudatformálás is a tervezés szférájába tartozik, mint a gazdasági tevékenység. Ahogyan ott sem érthetjük a tervezett és a piacszerű megkülönböztetést úgy, hogy a tervezett nem állja ki a versenyt a piacon, vagyis szükségtelen, ugyan így a kulturális, tudati szférában is „piacképes” kultúrát és tudatot kell kialakítani, csak figyelemmel arra, hogy – miként a gazdaságban sem, - itt sem tervezhető minden. Tervezhetetlen jelenségek számára a szabad érvényesülés lehetőségét kell engedni, a „piac” igényei szerint, ahogyan a gazdasági életben is említettük. („Szürke az elmélet barátom, de zöld az élet aranyfája…”)

Mondhatjuk tehát úgy is, hogy ez a funkció segíti elő a munkafolyamatokban, a célszerű emberi cselekvésben, a legemberibb jelleg érvényesülését, a tudatos cselekvés lehetőségét. Itt kell érvényesülnie az oktatásban, a képzésben, a társadalom képességszükséglete megfelelő kielégítésének, de itt kell teret biztosítani az emberi sokszínűségnek, a szubjektív képességérzet kialakításának, módosításának is. A funkció fontosságát kiemeli az is, hogy láttuk már az „uralkodó osztály” is tudata alapján tanúsított magatartása szerint szerveződik osztályjellegű vezető csoportjává az adott társadalomnak.

A munkásmozgalmat is végig kíséri a tudatosságra törekvés állandósága. A tanuló, és olvasóköröktől a tudományos eredményeket értelemszerűen összegező és fejleszteni kívánó tudományos munkáig a munkásmozgalom jellemzője a tudat formálásának igénye.

Csak a személyi kultusz rendszere taszítja el magától a gondolkodó embereket, szorítja statisztikai arányok közé a harmadik csoport értelmiségiekhez fűződő viszonyát, - de akkor sem a gondolkozó, egyre több tudásra, alkotásra törekvő elégedetlen embereket tekinti értelmiségieknek, hanem csak a foglalkozásuk, vagy az oklevelük szerint tekinti őket annak, és nem a tudatosságot tükröző magatartásuk alapján. A foglalkozás szerinti értelmiségiek közül is a legengedelmesebbek a legelfogadhatóbbak.

Az alternatív szocializmusnak, ezzel szemben, nem a foglalkozása szerinti munkás, vagy értelmiségi, hanem a helyes tudata alapján értelmesen cselekvő embernek megismert embereket kell osztályjellegű csoporttá szerveznie. Csak így képes a közösségi és egyéni kezdeményezések szabadságát biztosítani, támogatni a kritikus szellemet és felhasználni az elégedetlenséget a társadalom ügyének előmozdítására. Nem véletlenül hivatkozott Lenin arra, hogy a szocializmus mozgatóereje nem a konkurencia versenyében, hanem a bírálatban van. A bírálat pedig nem a bűnök feltárására irányul elsősorban, hanem bírálata mindennek, ami már meg van, annak érdekében, hogy az újabb jobb, szebb, gazdagabb legyen.

Csak a tudatos cselekvésre irányuló állandó törekvés óvhatja meg a termelőeszközök társadalmi tulajdonával rendelkező embereket az élettelen, merev magatartásoktól, az értelemtől való félelemtől.

Harmadikként azt a funkciócsoportot vegyük szemügyre, amely az adott társadalom együttműködését hivatott biztosítani más társadalmakkal. Ez az együttműködés nem passzív együttélést, egymásmellettiséget jelent, hanem aktív, politikai, gazdasági, kulturális együttműködést. Sajnos, ebben a körben kell az adott társadalomnak megtoldania külső támadásokkal szembeni védelmét is. Itt kifejezetten hangsúlyozni kell, hogy a hadsereget a technikai, tudományos fejlődés teszi szükségessé a „felfegyverzett nép” helyett, ellentétben azzal, ahogyan a marxizmus klasszikusai feltételezték. Ha a hadsereg állami, - azaz osztályelnyomó, elidegenedett, - szerv lenne a kommunizmus folyamatában, előállhatna az a képtelen helyzet, hogy a kommunista társadalom „államának” léte, az „állam elhalása” külső tényezőtől függne, azaz belső viszonyai miatt már nem lenne szükség elnyomó jellegű intézkedésre, a külső viszonyok azonban a társadalomra kényszerítenék a hadsereget és annak a teljes kiszolgáló hátterét, mint az „állam” megtestesülését.

A „létező szocializmus” államaiban sajnos a belső elnyomó funkció már többször is kilépett a potencialítás köréből. A szovjetunió hadserege már többször avatkozott be olyan, jellegzetesen belpolitikai jellegű folyamatokba, amelyek csak kis részben voltak veszélyesek a „szocializmusra”. A beavatkozások valójukban csak a katonai szövetségben megfogalmazódó szovjet érdek veszélyeztetése vagy vélt veszélyeztetése miatt kerültek sorra. A lengyel hadsereg akciója saját hazájában teljes mértékben folytatása a korábbi szovjet katonai akcióknak. Előnyösebb volt a „belső” megoldás mind a lengyeleknek, mind a szovjet vezetésnek. Mindezek azt bizonyítják, hogy a „létező szocializmus” és az alternatív szocializmus szerveinek, szervezeteinek funkcióiban és funkcionálásukban lényeges eltérés tapasztalható. A „létező szocializmus” lényegét tekintve a személyi kultusz rendszere, hiszen éppen olyan a hatalomgyakorlási szisztémája, mint amit a személyi kultusz rendszerének vizsgálatánál már elemeztünk. Adott példáinkban a hadsereg felhasználása egyértelműen bizonyítja, hogy a „létező szocializmus” éppen úgy él a visszafelé ható és az előreható elnyomással, mint a korábbi, a jelenleginél nyilvánvalóbb személyi kultusz rendszere.

A hadsereg példája is bizonyítja, hogy az alternatív szocializmus (a proletárdiktatúra) „fél állam, „mintegy állam” jellege nem intézményei formális létében, hanem az osztályjellegű elnyomó funkció létében valósul meg.

A külső védelmi funkció – és a hadsereg esetleges belső osztályelnyomó jellege is, - éppen úgy potenciális jellegű az esetek többségében, mint a többi elnyomó jellegű intézkedés. Ha az államok – társadalmak, - közötti kapcsolatokat a félelem egyensúlya helyett a bizalom egyensúlya jellemezné, ez a potenciális védelem éppen úgy elhalhatna, mint az osztályjellegű elnyomás egyéb elemei. Megszüntethető lenne a hadsereg, mint intézmény és tisztán megmaradna a társadalmi funkciók e harmadik csoportjának a nemzetközi együttműködést biztosító jellege.

Azt is világosan kell látni, hogy a társadalmak egymáshoz való viszonyában a fegyverek egyensúlyán nyugvó félelem egyensúlya nem a szocialista tartalmú társadalmi forradalom, nem a kommunista társadalom folyamatának létezése hozta létre. Ez a félelmen alapuló egyensúlyt is a tudományos, technikai fejlődés tette lehetővé, és a valóságos társadalmi fejlődés fel nem ismerése, mint politikai tényező tarja fenn áés fokozza.  Sajnálatos körülmény, hogy amelyik társadalom tudományos, technikai, gazdasági lehetőségei révén ma képes arra, hogy a másikat félelemben tartsa, az meg is teszi ezt.

A kommunista társadalom társadalmi funkcióinak e harmadik csoportjában ma arra kell törekedni, hogy jöjjön létre a bizalmon alapuló nemzetközi egyensúlyhelyzet. Ez az egyensúly teszi majd lehetővé a külső védelemnek minimálisra csökkenését és a nemzetközi együttműködés kibontakoztatását, fejlesztését. Ebben hozhatna úőj lehetőségeket az alternatív szocializmus, ha betöltené ezt a funkciót a nemzetközi kapcsolatok alakulásában.

Negyedikként azt a funkciócsoportot vegyük szemügyre, amelyben megvilágosodik, mi a különbség az elnyomás és a kényszerítés között.

Mielőtt a kényszerítő funkciót részleteznénk, fel kell hívni a figyelmet az elnyomás és a kényszerítés közötti nagyon lényeges különbségre! Itt ismét az a probléma merül fel, hogy ezek az elnevezések annyira rokon fogalmakat takarnak, a köztudatban annyira nem határolják el egymástól, hogy szinte mesterségesen kell különbséget tenni közöttük.

Az elnyomás bármilyen társadalomban osztályelnyomás, vagy osztályjellegű elnyomás. Nem a megjelenési formája, hanem a tartalma teszi azzá.

A kényszerítés ezzel szemben a társadalmi együttélés érdekében alkalmazott intézkedés, ha a társadalomban élő emberek önszántukból, - esetleg tévedésből, - nem hajlandók eleget tenni a társadalmi együttélés nem osztálytartalmú szabályainak.

Az egészségügyi, a közlekedési stb. kényszerítő intézkedések, de még a bűnüldözés kényszerítő intézkedéseinek többsége sem osztályjellegű! Ellenben a munkások sztrájkjának erőszakos letörése, tiltása osztály, vagy osztályjellegű elnyomás.  

A kommunizmus folyamatának társadalmában tehát szükség van kényszerítő funkcióra. Csak a dogmatikus „gondolkozás”képes arra, hogy olyan véges és változatlan világot képzeljen el a kommunizmus világaként, amelyben minden ember ismer minden magatartási szabályt és az élete minden pillanatában helyes összefüggést ismer fel a pillanatnyi cselekvése és a magaratás szabály között. Vagyis minden ember, mindig tévedhetetlen…

Ha ugyanis nem tévedhetetlenek az emberek, akkor a legjobb szándékuk ellenére is sor kerülhet arra, hogy szembe kerüljenek olyan általánosan elfogadott és alkalmazott magatartási szabállyal, amelyek megszegése megakadályozandó, - esetleg a társadalom rosszallását is kifejezve, - kényszer alkalmazásával. Itt sem a kényszer formája a lényeges, hanem az a tartalom, amely valamilyen formában a társadalmi együttélés biztosítása érdekében a felszínre jut.

A TIZENÖTÖDIK HIPOTÉZIS A TÁRSADALMI FUNKCIÓ ÁLLANDÓSÁGÁRÓL.

Ha a társadalmi funkciókat lényegükben vizsgáljuk, azonnal szembetűnik, hogy ilyen funkciókkal tulajdonképpen minden társadalom rendelkezik. Újabb hipotézisünk tehát legyen az, hogy a kommunizmus folyamatának társadalmi funkciója létezett a korábbi társadalmakban is.

Amint létrejött a termelőeszközök magántulajdona, a tulajdonosi tudattól kisérve, amint létrejött az osztálytársadalom, azzal együtt az uralkodó osztály – osztályok elkülönült erőszakszervezete az állam, ez az állam arra törekedett, hogy az osztályelnyomás magába olvassza a társadalmi funkciókat, és minden észrevehető különbséget eltüntessen közöttük.

Az állam állandó törekvése, hogy saját nélkülözhetetlenségét bizonyítsa és biztosítsa. Ha intézkedései fogadtatásánál megengedné azt a különbségtevést, hogy egyes intézkedései a társadalom egészét, míg mások csak egyes osztályok érdekeit szolgálják, ez a különbségtevés arra ösztönözné a társadalmat, hogy az állami intézkedések indokoltságát, érdekköreit kutassa. Ezért  az állam mindig abszolút hatalomra törekszik anélkül, hogy intézkedéseiben különbséget tenne , és tenni engedne. Azt már láttuk a tulajdonosi tudat abszolutizálásánál, a tulajdonosi akarat abszolút érvényesítésére törekvésnél, hogy ez csak elvileg azonos a magántulajdonnal. Gyakorlatilag veszélyezteti mind a tulajdonost, mind a termelőeszköz tulajdont. E veszélyeztetettség megszüntetése érdekében kezdődik el tehát az a folyamat, amelyet harmadik hipotézisünkben fogalmaztunk meg. Ennek folytatásaként a társadalmi funkcióval kapcsolatban is megfogalmazhattunk egy újabb hipotézist, sorrendben a tizenhatodikat.

A TIZENHATODIK HIPOTÉZIS A TÁRSADALMI FUNKCIÓ FELSZABADULÁSÁRÓL.

Újabb hipotézisünk szerint a tulajdonos és a tulajdon közötti kapcsolat személytelenné válásának folyamata mellett, - a magántulajdon társadalmi tulajdonnáé válásának folyamata mellett – objektív törvényszerűségként lezajlik a társadalmi funkció felszabadulása az állami, - osztályjellegű, - funkció alól.

A fejlett tőkés országokban már szinte elképzelhetetlen például a gazdasági életben a bürokratizmus. Ott már kifejezetten a gazdasági törvényszerűségeknek érvényesítésétre irányul minden törekvés. Vessük össze például a feudális gazdálkodás állapotával. Azonnal szembetűnik, hogy az osztályelnyomó, – állami, - funkció még milyen nagy mértékben akadályozza a gazdasági törvényszerűségek érvényesülését a kapitalizmushoz képest. (Gondoljunk csak például a hitbizományra.)

A személyi kultusz rendszere ebben a vonatkozásban is atavizmus. A társadalmi fejlődés, a forradalmi helyzet megteremtődése eredményeként, lezajlik a szocialista tartalmú társadalmi forradalom. Ezzel, - elvileg, - befejeződik nemcsak a termelőeszközök magántulajdonból társadalmi tulajdonba jutásának folyamata az adott társadalomban, hanem az állami, - osztályjellegű – elnyomó funkció „legyőzetésének” a folyamata is. Ezután, – elvileg, - szabadon érvényesülhetne a társadalmi funkció.

Ezzel szemben a személyi kultusz rendszerében létrejön a totális államhatalom, - ismét kínálkozó lehetőség lenne, a XX. század diktatúráinak ilyen vonatkozású összevetésére, de ezzel most nem élek, - amelyben az állami, - osztályjellegű, - elnyomó funkció abszolút  elsőbbséget szerez a társadalmi funkció előtt. Mesterséges gátak épülnek a gazdasági, a tudati, a nemzetközi együttműködési funkciók érvényesülésének útjába, a kényszer pedig ismét beolvad az elnyomásba. (Itt is érdekes distinkcióra hívta fel Szabó Kálmán a figyelmet, hiszen még az állam is amolyan „fedőszerve” lett a párt beavatkozó, mindenek feletti szerepének.)

A személyi kultusz rendszerének további sajátosságát figyelhetjük meg abban, hogy a „totális államhatalom” nem az állami szervek mindenhatóságát jelentik. Sokkal totálisabb a pártapparátus mindenhatósága, amely mintegy eszközének tekinti az államgépezetét is. Ez azáltal válik lehetségessé, hogy a pártot elvont fogalommá alakítják, amelyre hivatkozva, amelynek nevében történik minden, anélkül, hogy a pártot valójában jelentő tömegnek bármilyen pozitív és aktív szerepe lenne a „párt” politikai arculatának alakulásában. A „párt” és az „állam” megkülönböztetés, bár formálisan létezik, valójában egy összehangolt, önérdekű, hivatali apparátus jön létre, amely ösztönszerűen a „párt” magasztos céljaira, az „állam” magasztos és közösségi érdekeire hivatkozva, önmagáért gyakorolja a hatalmat. 

A legkisebb szabálysértést is a „szocializmust építő társadalom” az osztályuralom veszélyeztetésére hivatkozva, - valójában a személyi kultusz rendszerének védelme érdekében, – az elnyomás körébe vonják.

Pedig a társadalmi funkciók soha nem voltak azonosak az állami funkciókkal! A társadalmi funkciók az objektív fejlődési folyamat során egyre tökéletesedtek. A szocialista tartalmú társadalmi forradalomnak és az azt követő alternatív szocializmusnak az a feladata, hogy az elért fejlődésre támaszkodva az akadályok törmelékét is eltávolítsa a fejlődés, a haladás útjából.

Az akadályok elhárításával, a további fejlődés biztosításával, a fejlődés alternatíváinak feltárásával valósul meg az a társadalom, amelyben a maga teljességében jut érvényre az ember szabad, tudatos tevékenységében az ember nembeli jellege.

Úgy gondolom ezek után nem kell újabb érveket felsorakoztatnom annak bizonyítására, hogy ha a szocialista tartalmú társadalmi forradalom egy csapásra csak a tulajdonviszonyokat és a hatalmi viszonyokat képes megváltoztatni, akkor a társadalmi forradalmat k9övető minden időszakban óriási szerepe van a tudat formálásának. A tudatos cselekvés szabadságának, amely magába foglalja a gondolkozás egész folyamatát, annak egyenrangúan minden elemét.

A TIZENHETEDIK HIPOTÉZIS A TÁRSADALMI ÖNIGAZGATÁSRÓL, ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL.

Bármilyen társadalomban akkor és annyiban valósul meg a demokrácia,  - értelmezésemben a demokrácia nem a nép uralmát, nem az államhatalom gyakorlásának módszerét jelenti, - amikor az emberek közös, vagy egyedi cselekvése érvényre juttatja az adott társadalomban a társadalmi funkciót.

Adjunk bármilyen formáét az államhatalom gyakorlásának, az mindig a meghatározó uralkodó osztály, vagy osztályok hatalmát biztosítja. Az előző hipotézisben feltételezett fejlődési folyamat eredményeként egyre szélesebb körben szabadulnak meg a társadalom számára nélkülözhetetlen tennivalók a kifejezetten csak az uralkodó osztály érdekeit tükröző állami tennivalók korlátaitól. A társadalmi funkciók felszabadulása olyan mértékben haladt előre, hogy például a fejlett polgári társadalmakban a legszélesebb tömegek is olyan helyzetbe kerültek, és olyanban lehetnek, amelyek tartalmukban és formájukban egyaránt biztosítják a demokrácia átélését, a társadalmi funkciók gyakorlását. Gondoljunk csak például azokra a fejlett modern társadalmakra, amelyekben a gazdasági, a szociális, stb. területeken a társadalomban élő ember legalapvetőbb és egyben a legszélesebb körű érdekei érvényre juthatnak. Micsoda különbség van egy modern társadalomban érvényesülő szociálpolitika, - amely már megszabadult az osztályérdekek korlátozó hatásának túlnyomó többségétől – és mondjuk a korai kapitalizmus, vagy a még korábbi korszakok szociális állapota között.

Hipotézisem arra is ráirányítja a figyelmet, hogy ekképpen demokratikus, mert funkciónak megfelelő minden olyan cselekvés, magatartás, amely a társadalmi feladatokat hajtja végre. Ez egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi önigazgatás sem a szervezetek cégtáblájának cseréjével valósul meg. 

A társadalmi önigazgatás minden olyan esetben funkcionál, amikor a társadalmi funkciók betöltik feladatukat. A társadalmi önigazgatás megvalósulásához tehát arra van szükség, hogy a társadalom megszabadulhasson az elnyomó funkciótól, és teljes mértékben a társadalmi funkciók betöltésére összpontosíthassa erőit. Az igazgatási, irányítási, szervezési, nyilvántartási, tervezési, elosztási stb. formákat is mindig enne