A PÁPA UTOLSÓ MEGKÍSÉRTÉSE
Végre egyedül maradt...Leült az ágy szélére, remegő kezével megdörzsölgette fájó térdeit.
Aludnom kellene - mondta félhangosan, holnap nehéz napom lesz... Felnézett a feszületre, tekintetében ott volt a néma kérdés.. Kibírom e majd Uram?!
A jól ismert szenvedő arc mintha bólintott volna...
Te mondtad Uram az utolsó estén, “mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen”...Te Uram a lelkembe látsz. A testem törődött, erőtlen, de vajon a lelkem készen van-e?
Feltápászkodott, nehezen hajló lábbal a feszület elé térdelt. Arcát kezébe temette, mormolni kezdte az Úr imáját, de a gondolatai egyre jobban elkalandoztak. Újra, meg újra magára parancsolt, az imát is hangosabban mondta, hogy ne távolodjon el, de érezte, a nagy nap előtt el kell végeznie ezt a számadást magával, - és Mirillával, mert érzete, puha, meleg keze megsimítja gyérülő haját...
- Itt vagy hát újra Mirilla?
- Itt Karol... Akkor holnap megteszed?
Karol hallgatott. Nem fordult vissza. Nem nézett Mirillára, de érezte, lassan lehanyatlik a simogató kéz.
- Nem tehetem meg Mirillám...
- Pedig megígérted Karol...
- Megígértem, igen, megígértem, de nem tudom megtenni...
Mirillát még Wadovicéből ismerte. A lány nagyon szép, de ha lehetséges, a lelke még szebb volt. Nagyon közel hozta őket a közös cél, mindketten Istennek szánták életüket. A háború szörnyű éveiben az emberi megaláztatás, kínlódás és a kegyetlenségek közepette érezték igazán, milyen csodálatos feladatot bízott rájuk Krisztus, amikor a szeretet vallását vállalták hirdetni.
Mirilla apáca lett, Karol Wojtylát pedig 1946 novemberében pappá szentelték.
Karol hatalmas küzdelmet élt át nap mint nap, hiszen egy fiatal férfi számára semmi sincs annyira az élet középpontjában, mint egy fiatal nő. Mirillát mélyen és szinte áhítattal szerette, de a lelkében folyó küzdelemben még magának sem szerette ezt bevallani. Mindig magyarázkodott, kibúvókat keresett, hiszen ez a szerelem tönkre tehette volna Istennek szánt életét és Mirilláét is, aki soha semmi jelét sem adta, hogy a keresztény testvéri érzelmeken túl, bármilyen érzelmet is táplálna iránta, viszont. elragadtatással, mély elhivatottsággal készült Isten szolgálatára.
Egy csendes, nagyon hideg januári reggelen Karol Wojtyla fázósan összehúzta magát a gyóntató székben, várta a híveket, de senki sem jött. Nem vette észre, amikor a zárda felől kinyílt az ajtó. Megrezzent, amikor váratlanul valaki belépett a gyóntatószék baloldali fülkéjébe.
- Kérem lelki atyámat, adjon nekem szent áldást, hogy minden bűnömet igazán megvallhassam.
Karol szíve vadul kalapálni kezdett, forróság öntötte el, megismerte Mirilla hangját. Áldón keresztet rajzolt a gyóntatószék rácsa felé és szinte hallani is alig lehetett, ahogy suttogta:
- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámen. Mondjad leányom...
- Gyónom a mindenható Istennek és neked lelkiatyám, ... - Mirilla elhallgatott... A csend feszülten dobolt Karol atya fülében.
- Mondjad leányom. Ugyan mi bűnöd lehet neked, aki a legtisztább vagy az élők között...
Mirilla mély lélegzetet vett és mintha abba sem hagyta volna, az előbbi bátortalan, de mégis nagy elhatározást kifejező hangon folytatta
-...hogy én téged minden emberek között a legjobban szeretlek, csak veled akarok élni, gyermekeinket veled akarom Isten szeretetében felnevelni... Nem hiszem, hogy ezzel a vallomással bántanám az én jó Istenemet, mégis kérlek, szabj ki üdvösséges penitenciát, és oldozz fel, - ha tudsz...
A gyóntatószékben talán még nagyobb volt a csend, mint az üres templomban...
Percek, talán évszázadok teltek el. Karol vívódó lelkében dübörgő orgonaakkordok zengték a meglepett örömöt, hiszen teljesen váratlanul érte, hogy Mirilla szereti őt, és az még inkább, hogy ilyen bátran megvallja érzelmeit. De szíve zaklatott dobbanásai elnyomni igyekeztek ezt az örömöt, hiszen ő már túl volt az áldozáson. Ő már a pappá szentelés szentmiséjén felajánlotta áldozatul férfiúi életét. Az már megsemmisült, - bár lelkének vívódásai jelezték, hogy ez a megsemmisülés még csak a felszín. Nagyon bízott hitében. Hitte, elég erős lesz és győzedelmeskedni fog kihunyni nem akaró férfiasságán. Abban bízott, hogy a destructiót követi majd, nemcsak a látható ceremóniában, hanem a lelkében is a megszentelés, a consecratio, hogy valóban sikerül önátadása lényegeként saját életét átadni Istennek, egyedül az ő rendelkezésére bocsátva.
És most itt van Mirilla megrendítő vallomása...
A csendet ismét Mirilla törte meg.
- Magamba temettem volna ezt a szerelmet, ha nem éreztem volna meg a te szeretetedet. Magamat talán temethettem volna, de kettőnket nem... Huszonhat éves vagyok. Éjszakákon át takarómba zokogva könyörögtem a Szent Szűznek, legyen segítségemre. Minden porcikámat átjárta a szerelem irántad, a gyermek utáni vágyakozás, és gyötrődve próbáltam mindezt összeegyeztetni Istennek fogadott hűségemmel.
Mirilla érezhetően meg akarta győzni Karolt. Bizonyára megérezte, mi játszódik le az atya lelkében is, hiszen mindketten ugyanúgy feláldozták magukat az Isten szolgálatára. Mindketten elismerték Őt élet és halál urának azzal, hogy megsemmisíteni akarták magukban az asszonyt és a férfit, hogy önmagukat ajánlották fel legszentebb áldozatként.
- Miközben azonban a Szent Szűzhöz fohászkodtam, átéltem Mária vívódását is. Biztos voltam benne, neki sem lehetett könnyű. Próbáltam megválaszolni az Ő nagy kérdéseit.
Készen volt-e Mária lelke a szeplőtelen fogantatásra, ha a törékeny teste joggal félhetett a megkövezés szörnyűséges kínhalálától? Mária bizonyára igaz szerelemmel szerette Józsefet. Lélekben és testével izgalommal készült a házasságra, hiszen tisztában volt azzal, milyen testi odaadással kell a szerelmét is kifejeznie. Felkészült-e szemérmessége legyőzésére is, amelyet most úgy győzött le a Szentlélek, hogy ő észre sem vette. Mit érezhetett, ha észrevehető volt?... Tudja-e ezután ugyanúgy szeretni Józsefet, mint eddig? Elveszíti-e most a szeretett férfit, elhiszi-e neki a szeplőtelen fogantatást, elhiszi-e, hogy Isten gyermekét hordja majd a szíve alatt?
Milyen egyszerűen írja a Szentírás, hogy az angyal szavaival Őt és Józsefet is egyenes útra lehetett terelni azonnal. De így volt-e valójában? És a mi kettőnk igaz hite ad-e angyali útmutatást, mit kell tennünk?
Mirilla elhallgatott. Ismét évszázadnyi csend nehezedett rájuk.
- Én is szeretlek Mirilla, - suttogta rekedten Karol, de nem hiszem, hogy jönne olyan angyal, amelyik a huszadik században ne erkölcstelenséggel vádolna bennünket, ha ez a szerelem beteljesedne... Mindketten bemocskoltak lennénk. Senki sem törődne tisztaságunkkal. Legfeljebb az istentelenek tűznének bennünket zászlójukra, mint lázadókat a “klerikális reakcióval” szemben. Most boldog vagyok, hogy tőlem távol, de mégis velem együtt vívódtál nehéz éjszakákon. Isten a megmondhatója, hány éjszakánk lehetett már így, együtt...
- Karol! Ne áltassuk magunkat! Nem volt egyetlen közös éjszakánk sem. Nekem a Szent Szűz azt tanácsolta, ne tőle, a kiszolgáltatott asszonytól kérjek tanácsot. Hiszen az ő sorsa is Józseftől függött. Ha József hisz az angyalnak és legyűri a zsidók erkölcsi felfogását a szűzességről, a házastársi hűségről, akkor életben marad és felnevelheti az isteni kisgyermeket. De ha Józsefben erősebb a férfiúi gőg, a féltékenység, a hitetlenség? Ha megalázó szűzességi vizsgához ragaszkodik, ha a tapasztalás ellenére sem hiszi el az isteni fogantatást, akkor hiába az ő hite, odaadása Isten iránt.
Krisztus tanításában kell megtalálnunk a választ, és tőled kell tanácsot kérnem...
- Leányom! Ne tőlem várj tanácsot... próbált pappá változni Karol, de Mirilla félbeszakította.
- Még ne nevezz leányodnak! Még szólíts Mirillának! És kérlek, fogd meg az ujjamat... Kérlek hallgass meg, hiszen én Krisztus tanításában megtaláltam a szerelmünk megmentésének módját.
A gyóntatószék rácsán át megjelent Mirilla kisujja. Karol párás szemmel odahajolt, lágyan megcsókolta és imádságra kulcsolt kézzel megfogta a jéghideg ujjacskát.
- Beszélj Mirilla. Hiszen hitünk szerint a szentáldozásban az veheti magához Krisztus testét, az áldozhat, aki maga is áldozott. Hátha áldoztunk már annyit, hogy magunkhoz vehessük Krisztus feloldozó tanítását.
A kisujj csókjától mindketten megrendültek. Mirilla lélekben felkészültebben jött el erre a gyónásra. Karol szavai most mégis meglepték, mert reményt hallott ki azokból..
Karol Wojtyla megrémült saját szavaitól. Hát csak eddig tartott a felajánlkozás? Máris abban bízik, hogy teljesült az áldozat, hiszen az áldozat azt fejezi ki, hogy egész életünk az Istené. Máris vége az életnek? Milyen élet következik azután, ha feláldozzák a szerelem oltárán a papi, kolostori életet? Lehet-e a fogadalom megszegése után is Istené az életük?
Mirilla két kézzel kapaszkodott a rácsba. Ujjai kifehéredve szorították a barna fa rudakat. Egészen közel hajolt a rácshoz, lehelete apró párafelhőkkel lebegett a rácson át.
Karol is közel hajolt, de legyőzte vágyakozását, hogy arcát a görcsösen kapaszkodó ujjakra szorítsa.
- Hallgatlak Mirilla...
- Mint a farizeusok Júdeában, a Jordán folyó partján, én is feltettem Krisztusnak a kérdésemet:
Azt mondtad Uram a farizeusoknak, “nem olvastátok-é, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”? Azt mondtad uram: ”Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté”. Kérdezlek hát Uram, ha az Isten kezdettől egybeszerkesztett bennünket, lehet e bűn, hogy egy testté akarok válni ezzel az istenfélő férfival?
Hányszor, de hányszor kérdeztem ezt a megfeszített Megváltó előtt térdepelve!
A lelkemben csak lassan érlelődött meg Krisztus válasza.
A pápa lopva hátrapillantott. Mirilla az ágya szélén ült. kezét ölébe ejtette és kitartóan nézte őt.
- Látom a pillantásodból, hogy zavarban vagy. Pedig hányszor simogattam meg a fejed a távolból, és dicsértelek, igen érdemes volt lemondanunk egymásról, mert amit tettél, az bizonyította, nem hiábavaló az áldozat. Mindketten tudtuk, nem a lemondás a legtöbb amit Istenért tettünk itt a földön, hanem az, amit e lemondás árán egyházáért megtehettünk... Miért késlekedsz az utolsó hazugság felszámolásában?
A pápa visszafordult és felnézett a Megváltóra. Tekintetében, mint annyiszor, most is ott volt a kérdés: Valóban azt üzented Mirillával, amit azon a jéghideg januári hajnalon mondott a gyóntatószékben?
Mint annyiszor, ismét tisztán hallotta Mirilla izgatott hangját a rács mögül.
- Jézus két nagyon fontos követelményt állított követői elé. Az első, hogy Istent szeressük, a második, hogy a másik embert úgy szeressük, mint magunkat. Ettől a követelménytől változott és változik meg az utóbbi kétezer évben az emberiség sorsa. Istent mindig is szerettük, szolgáltuk valamilyen módon, de az emberek nem szerették egymást, és még most sem szeretik! Ez a szörnyű világháború, az atombomba, mind megannyi gyűlölet-bizonyíték. Nincs még rajtunk kívül egyetlen teremtménye sem az Istennek, amelyik olyan kitartóan, olyan válogatott módszerekkel, eszközökkel fejezné ki gyűlöletét a fajtájabeli iránt, mint ahogyan ezt az ember teszi. És a gyűlölet nemcsak érzés, de szörnyű tett is! Évszázados háborúk, Nagy Sándorok és Napóleonok, Hitlerek irtják az embereket világot átívelő háborúkban.. A “békés” hétköznapokban cirkuszok porondján, utakat szegélyező keresztfákon, inkvizítorok máglyáin szenvednek gyötrelmes halált újabb és újabb milliók. Már-már úgy tűnt, képtelenség, és nevetséges szeretetet követelni az emberektől, amikor magát Jézust is a legválogatottabb kínzásokkal kísérve feszítették keresztre.
De fennmaradt hitünk és az emberiség egyre jobban közeledik a szeretet parancsához, amelyet teljesen megvalósítani talán soha sem lehet, de egyre közelebb lehet jutni az eszményhez, és ezért érdemes élni, hinni...
Krisztus lábához borulva döbbentem rá, hogy ez a szörnyű emberiség csak a szerelemben képes arra, hogy a másik embert annyira szeresse, mint saját magát, sőt! A szerelemben még jobban is szeretjük a másikat, mint saját magunkat. Rádöbbentem, hogy a szerelem gyümölcsét, a gyermeket szeretjük még ilyen nagyon. A gyermeket is jobban szeretik a szülők, mint saját magukat.
Lehetetlen, hogy ez a szerelem, a mi szerelmünk is bűn legyen Krisztus előtt!! A keresztre feszített Megváltó elgyötört arcán mosolyt láttam, amikor kimondtam ezt az igazságot. Úgy éreztem, Krisztus tervét szolgáljuk, ha szép tiszta szerelemmel szeretjük egymást, ha gyermekeink lesznek, ha értük mindent megteszünk. Azt is éreztem, ha a férfit szeretem, ha a gyermeket szeretem, akkor annyira kell szeretnem, hogy a háborúkat se fogadjam el, hiszen abban a saját gyermekem, saját párom csak akkor maradhat életben, ha megöli a másik asszony gyermekét, férjét. Krisztus földi életünket megváltó tervéhez tehát a szerelem és a szerelem gyümölcse a gyermek nagyon is hozzá tartozik! Ez teremtheti meg a békét is közöttünk. Hát nem Isten leghűségesebb szolgálóinak, szolgáló leányainak kell a szeretet önmegvalósító szép példáit felmutatni? Nem éppen ők hivatottak arra, hogy mindenkinek láthatóvá tegyék, Krisztus célkitűzése megvalósítható, csak vállalni kell, a szép emberi szerelmet.
A feszület előtt térdeplő pápa arcán könnyek csorogtak. Hogy átforrósodott az ujjacskája! Milyen igaz hittel fejtegette Krisztus üzenetét! Uram! Te látod lelkemet, mennyire szerettem volna elhinni Mirillának, hogy ez az üzeneted általa hozzám és másokhoz is szól! De nagy volt a vívódás a lelkemben. Nem eresztettem el az ujját, Te tudod Uram, hogy egész életem egyetlen szerelmes aktusa ez volt, ez az imádságra kulcsolt kezemben tartott apró ujjacska... Mégis milyen sután érveltem a gyóntató székben.
- Emlékezz Mirilla a Szentírásban bemutatott áldozatokra. Mindig a legszebbet, a legjobbat, a legértékesebbet ajánlották Istennek áldozati ajándékul. A mi életünkben nem ez a legszebb, a legértékesebb a legjobb áldozati ajándék, hogy lemondunk a szerelemről, lemondunk egymásról, a családi élet öröméről és Krisztus szeretet igéjét hirdetjük?...
- Ezzel hitegettem magam én is édes Karol. De Krisztus fájdalmas arcáról nagy-nagy szomorúságot olvastam le.
Lassan fejtettem meg ezt a szomorúságot.
Krisztus az utolsó vacsorán szakított az ószövetségi Istenhez fűződő félreértett viszonnyal. Az emberek azt hitték, hogy Isten valóságos áldozatokat, a termés javát, az első vemhesség szülötteit, az emberek elsőszülötteit kívánja áldozatként elfogadni. Krisztus saját életét utolsóként áldozta fel ennek az ószövetségi Istennek és saját szerető Atyját hagyta maga után azzal, hogy ennek az Istennek már a megtört kenyeret, és “hálákat adván”, bort kell áldozni. Amikor Krisztus egyháza visszatért az ószövetséghez és a kenyér és bor áldozat helyett ismét valódi életeket kezdtek áldozni Istennek, akkor értetlenségünkkel megtagadtuk Krisztus utolsó áldozatát. A keresztes háborúk, az inkvizíció, mind-mind visszatérés a félreértett ószövetségi Istenhez!
Karol! Krisztus azt akarta, hogy szeressük egymást, jobban mint saját magunkat!
Szent Siricius pápa kezdte követelni 385 évvel Krisztus után a papoktól a nőtlenséget és csak VII. Gergely pápának sikerült az egyházban formálisan megvalósítani 1074-ben. És mivel?! Nem szeretettel, hanem kiátkozással! A házas papok kiátkozásával! Hát lehet átokkal szolgálni a szeretetet?!
Karol! Gondoltál már arra, mennyi szenvedés, hazugság, jellemhiba kísérte ezt a Krisztustól idegen áldozatot ebben kilenc évszázadban? Látom apáca testvéreim között, érzem magamon, mennyire betölt a vágyakozás, mennyire elfordít Istentől e vágyakozás elleni értelmetlen küzdelem. Azt hiszem a férfiak természete még jobban kikezdi ezt az értelmetlenséget.
Karol atya egyre erőtlenebb érvekkel védelmezte áldozatát.
- Mi lemondtunk a családi életről, nekünk híveink közössége a család, minden gondolatunkat, tettünket rájuk kell irányítanunk.
- Karol! Hát nem irigylésre méltó Luther Márton és hitvese, aki szintén apáca volt. Nem fáj a szíved, amikor a hitükben nagyon is szigorú protestánsokat látod híveik és családjuk körében Istent szolgálni?
- Nagyon fáj Mirilla! Érzem én is, hogy a szerelem nem Isten átka, hanem áldása. Azt is látom, hogy a nőtlenség nem a hívek felé fordít bennünket, hanem a hazugság, a ferde hajlamok felé. Azt is érzem, hogy akik hitünket akarják megtörni azoknak olcsó érveket adunk a papok szeretőiről szóló történetekkel. De te magad mondtál példákat egyházunkat terhelő szörnyű vétkekről.
Mindketten látjuk, hogy egyházunk tengernyi sebből vérzik, mert hordozzuk évszázadok óta a közösen elkövetett, de be nem vallott, meg nem bánt bűneinket. Ki térdepelt már az emberiség elé, hogy megvallja a keresztes háborúk, az inkvizíciók borzalmas bűneit? Ki bánta meg a máglyán elégetettek szenvedéseit? Ki vonta vissza az egymásra szórt átkokat, akár a kiátkozott házasodó papok, akár az egyházszakadást kiváltó hitújítók esetében? Ki bánta meg a szegények elhagyását és a gazdagok pártolását? Ki kért bocsánatot Istentől és embertől a zsidók évezredes üldözéséért, és a legutóbbi népirtásokért? Fél évszázad múlva új évezredet kezdünk Krisztus születésnapjait számlálva. Egyházunk pedig még mindig a középkorban tart.
Amikor a világégés, az emberi szenvedések közepette készültem felszentelésemre, erős fogadással fogadtam meg Istennek, és magamnak, hogy Krisztus egyházának rendbetételéért teszek meg mindent.
Mirillám! Nagyon szeretlek! De ha most fellázadunk és összeházasodunk, mi ketten, esetleg sok gyermekünkkel együtt, nagyon boldogok lehetnénk, ha nem gyötörne az a tudat, hogy egymásért elhagytuk az egyházat és cserben hagytuk Krisztust.
Az ágyon üldögélő Mirilla, mintha együtt emlékezne a pápával, megszólat.
- Akkor azt mondtad:
“Igazad van! A szerelem Isten adománya, és Krisztus épített is erre, amikor egyházát megalapította.
Majd egyszer bizonyára lesz egy pápa, aki veszi a bátorságot és szakít ezzel az évszázadokra visszanyúló rögeszmével is. De a mi kettőnk lázadása nem vezetne ehhez. Nem mi volnánk az elsők, aki elhagyjuk egymásért az egyházat, de hány Luther Márton volt ezek között? Nem mi volnánk azok között sem az elsők, akik hazugságban élik le az életüket...”
A pápa emlékezett arra az ismételt csendre, ami szavait követte a gyóntatószékben..
Karol atya hallgatott, majd meghallotta a rácson túlról Mirilla halk sírását. Újra megcsókolta az átnyújtott kis ujjat. A hüppögés lassan abba maradt. Karol atya legszívesebben átrohant volna a másik fülkébe, de érezte, akkor minden eddigi szavuk hiábavalóvá válna.
Az újabb hosszú csendet Mirilla törte meg.
- A mi szerelmünk nagyon nagy. Ha lemondunk róla, annak nagy legyen az ára is. Bízzunk Istenben és tűzzünk célt magunk elé. Ha majd pápa leszel , tedd méltóvá Krisztushoz egyházunkat. És ne szégyenkezzünk azért, mert ezután is lesz sok-sok együtt átálmodott éjszakánk. Nem a sátán kísért bennünket, hanem Krisztus ajándéka lesz szép álmunk. Ígérd meg Karol, te leszel az a pápa, aki megszabadítod Krisztus egyházát a hazugságok, a bűnök terhétől.
- Mirillám! Középkori hagyományaink szerint címert és jelmondatot kell választanunk. Az enyémben benne lesz az “M” betű és a jelmondatom ez lesz: “Totus Tuus” - egészen a tiéd....Bennünket az Isten egybe kötött, ember egymástól el nem választhatja a lelkünket. Neved betűjele, lesz a hűség záloga, mint másoknál a jegy-gyűrű. Amíg csak élek, egészen a tiéd maradok. Együtt Krisztusé és Istené, együtt Krisztus egyházáé...
Mirilla csendesen szólt és ismét megsimogatta a pápa haját.
- Szentatyám! Most mond ki,! Ne tétovázz! Ha kimondod a többivel együtt, vissza nem vonhatják. Talán most nem kell hat-hét évszázadnak eltelnie, amíg ez az átok is elenyészik. Mond ki Karol! Mond ki!
A pápa zokogva borult a térdeplőn Krisztus lábához.
- Igen Uram még a lélek sincsen készen. Holnap még mindig nem mondom ki, nem rombolom le ezt a sok évszázados hazugságot.
Mirilla eltűnt a pápa ágyáról, egyedül maradt a Szentatya.
Mirilla még megérte, a pápaválasztást. A népes lengyel delegációban ő is ott volt, amikor Karol Wojtyla mint II. János Pál, 1978 október 22-én megkezdte egyetemes főpásztori szolgálatát. A pápa sokat tépelődött, hogy őt is a Vatikánban tartja a többi lengyel között, de végül is mindketten úgy látták jobbnak, ha Mirilla hazatér. Amikor a pápa ellen merényletet követtek el, Mirilla szíve megszakadt. Önmagát vádolta, amiért Karol atyától azt követelte, legyen pápa a szerelem helyett...
Amikor a pápa megbocsátott a merénylőnek, ezt volt legnehezebb megbocsátania...
Felnézett a megfeszítettre...
- Igen Uram! Holnap, március 12-én nyilvános gyónással beismerem egyházunk ezeréves, vagy sok százéves bűneit, és magunknak kiszabom a penitenciát, hogy sok - sok imádsággal, emberséggel engeszteljünk ki Téged és embertársainkat tévelygéseinkért.
Azt hiszem addig már nem jutok el, hogy a papi nőtlenséget is felszámoljam. Ebben a kérdésben konzervatív pápa voltam, éppen azért, hogy az egyéb reformokat végrehajthassam. Tudom, az Úr színe előtt majd szemrehányást tesz ezért Mirillám, de bízom benned Uram. Lesz majd egyszer, talán a közeli jövőben olyan földi helytartód, aki ezt is elvégzi. Legyen áldott, aki ezzel jön az Úr nevében....
Mirillám nézz le rám a holnapi misén. Bár csak itt lehetnél te is... vagy én hamarosan nálad...
A pápa gyóntatója rendszerint benézett még elalvás előtt II. János Pálhoz. A pápát imazsámolyán találta, imára kulcsolt kezére borulva aludt. Óvatosan megérintette a pápa vállát.
- Atyám! Ideje lenne már lefeküdni. Holnap nehéz napja lesz...
A pápa lassan feltápászkodott.
- Csupa könny az arca - mondta gyengéden a gyóntató. - Mirillával álmodott?
A pápa csak bólintott. Szótlanul bújt be a takarója alá. Szótlanul áldották meg egymást. A gyóntató eloltotta a lámpát és kiment. A pápa magára maradt. Felsóhajtott:
- És minden kezdődik elölről, ha elalszom?...
(A történet a képzelet szüleménye. A valóság csak annyi, hogy Karol Wojtyla valóban Wadovicében született 1920. május 18-án, 1946 november 1-én szentelték pappá, pápává választották 1978 október 16-án és főpásztori szolgálatát 1978 október 22-én kezdte el. Címerében valóba van “M” betű és a jelmondata valóban ”TOTUS TUUS”. Valóság továbbá, hogy 2000. március 12-én, a pápa ünnepi szentmisén ismerte be a 2000 éves egyház bűneit, amelyekről “Emlékezés és megbékélés” címmel 40 oldalas dokumentumot tettek közzé. Az is tény, hogy a cölibátust, - a papi nőtlenséget, - II. János Pál is fenntartotta, védelmezi. )
Halák László
AJÁNLOM AZ OLDALT
