Hálaadás a teremtés befejezéséért...

Dícsérlek Uram és veled együtt állok előtte, akit utoljára teremtettél és aki legsikeresebb alkotásod. Üdvözlégy asszonyom!- mondjuk, - lám, mindketten, megilletődötten, kórusban.

Nagyot tévedett önhittségében a Sátán, amikor azt hitte, tagadása kényszerített Téged a teremtésre. A teremtés egyetlen oka, hogy hiányzott ő, hiányzott a világmindenségből és Te nem nyugodhattál addig, amíg meg nem teremtetted őt.

Uram!

Kezdetben - és mindörökké - voltál Te, összegyúrva benned a végtelenség minden irányban. Te vagy az Idő, a Tér, amelyben egyáltalán értelmet nyer a Volt, a Van és a Lesz minden más lehetséges dimenzióval. érezted, hogy ez az összegyúrt végtelenség csak a lehetőség végtelensége, de az igazi végtelenség csak akkor valósul meg, ha általad a teremtményeid részekben is végtelenek lesznek.

Elkezdtél hát teremteni.

Az összegyúrt massza egyre jobban formát öltött és Te minden nap láttad, hogy amit teremtettél, az jó, de mindennap érezted azt is, hogy a mű még nem készült el. Lőn tehát este és lőn másnap reggel, amikor hiányérzeted újra teremteni kényszeritett.

Zsúfolódó hiányérzeted lázas teremtésre ösztönzött, amíg végre a magad képére megteremtetted az embert. Férfivá és nővé teremtetted őt, egymagában olyanná, mint amilyen magad vagy, mint a teljesség.

Befejezted, - legalább is azt hitted, befejezted, - a teremtést és erőfeszítésedbe került, hogy a Téged dicsőítő angyalok észre ne vegyék, milyen hatalmas hiányérzettel szemléled az elkészült művet, hogy a hiányérzet éppen úgy gyötör, mint a teremtést megelőző pillanatban.

Pedig már minden megvolt! Fény és árnyék, nappal és éjszaka, Óceánok az ég vizei alatt és szilárd földek az óceánok gyűrűjében.

Nővényeket - közöttük virágokat, fréziákat és margarétákat is - teremtettél és állatokkal népesítetted be a száraz, füves pusztákat éppen úgy, mint a tocsogós őserdőket.

Minden készen volt, csak a Te hiányérzeted nem csillapodott...

Valljuk be Uram, Te éppen úgy kétségbe voltál esve, mint ősöm Ádám, akit unalmadban segítségül hívtál, adjon nevet az állatoknak az ő nemük szerint.

Ott álltatok egymás mellett, Te Uram, magadban őrizve önmagad teljességét, Ádám pedig a Te képmásoddá, - egyszerre férfivá és nővé - teremtve és mindketten boldogtalanok voltatok.

Ádám törte meg a boldogtalan csendet:

És ki az én párom, az én nemem szerint?!

Kérdésétől, - és nem a Sátán tagadásától! - világosodott meg előtted, hogy a teremtés addig nem fejezhető be, amíg meg nem teremtetted, elkülönítve az emberben a NŐT!. Megvilágosodott, tévedtél, amikor a magad képére, férfivá és nővé teremtetted az embert.

Rájöttél, - Ádám siránkozását hallgatva, - hogy a teremtés az elmúlt nevezetes hat nap alatt csak elkezdődött, de az igazi, a nagy feladat még hátra van!

Most a NŐT kell megteremtened!

( Itt, e pontnál leborulok melletted Uram, mert e pillanatban méltatlan lenne állnom, hiszen már Te is leborulva imádod legtökéletesebb teremtményedet a leánygyermeket és az asszonyt, közöttük is az én asszonyomat, akit, íme, most leborulva imádunk mindketten, mert az én asszonyom áll előttünk és felettünk. )

Csak sejthetem, milyen lázas teremtési kedv fogott el, amikor végre eszedbe jutott a NŐ!

Gyorsan álmot bocsátottál hát Ádámra, nehogy találmányod, titkod felismerése feletti gyermeteg öröme megzavarjon Téged a teremtés örömében.

Utóbb azzal vigasztaltad meg Ádámot, hogy elhitetted vele, tökéletességéből vetted ki és formáltad meg Évát, hátra hagyva ezzel a betöltésre váró hatalmas űrt Ádámban.

Ádám a hatalmas űr ellenére boldog volt, hálálkodott Éva megteremtéséért. A férfiak azóta is úgy érzik, akkora ez a hatalmas űr, hogy csak a világ minden asszonyával vélik betölthetni hatalmas vágyakozásukat.

Nagyszerű tréfád volt Uram, hogy odalibben egy nő a férfi oldalára és ő, egymaga! csordultig betölti a világ minden asszonyára áhítozó űrt.

Ravasz voltál Uram, - legyen hála Neked, - de be kell vallanod, Te is rabja lettél teremtményednek!

Imádlak Uram, teremtményedért, de irigyellek is, mert valóban isteni érzés lehetett először elképzelni a teremtés során, milyen is legyen a NŐ?

Nézted Uram magadat és az alvó Ádámot, körülötted ott nyüzsögtek teremtett állataid és susogtak növényeid. Te már akkor tudtad Uram, hogy a nőnek magában kell összesítenie mindazt, ami teremtményeidben tökéletesre sikerült.

Teremteni kezdtél tehát, sokkal a hatodik nap után, újra...

Legyen a NŐ- mondtad legelőször is - lágy bölcső és eleven ágy, formás, és puha, sima és selymes.

Pillantásod átfogta minden általad teremtett állat alakját és mozgását és e pillantástól megfogalmaztad a nő testét és mozgását.

Az alakhoz és a mozgáshoz finom csontokat és puha, rugalmas izmokat készítettél és elhatároztad, a nőnek úgy kell mozognia, hogy hozzá képest a gazella nehézkes, a repülő fecske zuhanó kődarab legyen és - hála neked Uram -  először bukkant fel a pajzán mosoly ajkad körül. Kitaláltad ringó járásához karcsú derekát és ezt kiemelendően - kitaláltad csodálatos fenekét - bizonyára hosszan elidőzve megformálásán... Már akkor felmerült benned Uram, hogy az emberiséget egyszer majd meg kell váltanod Fiad keresztre feszítése által. Ezért, hogy a férfiak soha meg ne feledkezzenek a megváltás áldásáról, keresztet formáltál a nők fenekéhez, hogy arra minden férfi felfeszíttesse magát.

Végig simogattad az összes állatot és a csincsilla szőrénél, a legsimább szőrnél puhább hajat képzeltél el a nőnek, miközben másodszor jelent meg az a bizonyos pajzán mosoly ajkad körül. Ugyanis a hajuknál is puhább, különleges pelyheket teremtettél a hónuk alá és az ölükbe, mert már akkor tudtad, hogy a teremtés csodáját ölükben fogod elrejteni a pompás bundácska rejtekében.

Megsimogattad a virágokat, - közöttük a fréziákat és a margarétékat is - és a virágszirmoknál is szirmabb bőrt találtál ki az arcukra, mert még az arcuknál is szirmabb bőrt teremtettél ölelő karjukra és még annál is selymebb és puhább bőrt teremtettél combjuk belső felére.

Majd leheleteddel megnedvesítetted a rózsa szirmait, - és ismét, immár harmadszor jelent meg a pajzán mosoly ajkad körül, - és kettőt szépen átformálva elrejtetted a combok között a bundácska mélyére....

Azután két tenyereddel belesimítottál a levegőbe és magad is csodálkoztál, hogy a kiformálódó két gyönyörű mell selymessége vetekedett a rózsaszirom selymességével. Erről jutott eszedbe, hogy a rózsa bimbóját is elhelyezd a csúcson, erről pedig, hogy olyan színe legyen ennek a bimbónak, amilyen egyetlen virágnak sincs, csak a női mell csúcsán valónak.

Játékos kedved kerekedett és olyan rezdüléseket programoztál a két gyönyörű mellbe, amitől azok a nők járkálása közben olyan táncosan rebbennek össze és szét, le és föl, amihez hasonló mozgás nincs több a földön.

A virágok simogatása közben összegyűlt orrodban a virágok illatösszessége és - ne is tagadjuk! - felforralta a véredet. Ezt a buja illatot, minden virág illatánál illatosabb illatot is a nőnek adtad. ( Előre nevettél Ádámon, aki majd felébredve, beleszimatol a levegőbe és a soha addig nem ismert illatot érezve, kutatni kezd a forrás után - és megtalálja Évát...)

 Megalkottad a gyönyörű ajkakat, a változatos orrocskákat, formáltál harmatból, párából, az ég kékjéből a fekete gyémánt csillogásából csillogó szemüket. Végül pedig, kiválasztottad magadból lelked legsokszínűbb vonásait - és feltételezésem szerint - a fülén át megsúgtad neki a női lélek titkát...

Azt hiszem, azért választottad a fülecskéit, mert már érezted, hogy magad is rabja lettél a teremtményednek. Legszívesebben Te is a szájára tapadtál volna - hogy mást ne is említsek! - de még önmagad előtt is rejtőzködve élvezted, hogy amíg a lélek titkát súgod, ajkad hozzáér a fülecske kacskaringóihoz, nyelvedet legszívesebben, - legalább egy pillanatra, - a fülecskébe dugtad volna és élvezted, ahogy a selymes haja csiklandozza az orrod, amely beitta eközben a nő mámorító illatát...

 Elkészült tehát az első nő, de Te már azt is láttad, hogy a nőknek végtelennek kell lenniük... Ezért fájó szívvel beültetted az öregedés csíráját, majd ezt a szörnyűséges tettedet enyhítendőn, azonnal megáldottad őket a szülés csodálatos képességével...

Életre keltetted a nőt és ezzel Te befejezted a teremtést.

Ettől a pillanattól kezdve az emberé a teremtés joga és képessége, amelyben a teremtés célja, motorja és eszköze a mindenség lett ő, a nő!

Ilyen hát az én asszonyom, aki előtt most mindketten térdelünk.

Dicsérlek Uram, amiért előttem is alakoskodsz és együtt imádjuk a legtökéletesebb teremtményt.

Megvallom Uram, irigyellek is...

Te láttál minden kislányt és előre örültél, ha megláttad benne a megismétlődő  tökéletességet. irigyellek Uram, amiért a legszebb nőknek Te sem tudtál ellenállni és a legkülönbözőbb ötleteket kitalálva szerelmeskedtél velük. Voltál felhő és hattyú, bika és galamb - hogy csak néhány ötletedet említsem - és mindig boldoggá tetted kiválasztottadat, még ha nem egyszer súlyos árat kellett ezért a boldogságért kiválasztottadnak fizetnie.

Most milyen ötlettel térdelsz itt mellettem, az én asszonyom előtt?

Féltékeny vagyok Uram, mert hol vagyok én ahhoz, hogy Veled versenyezzek?

Te győzni fogsz, én pedig legfeljebb azért fogok örömkönnyeket sírni, mert az én asszonyom általad ismerte meg a szerelem isteni boldogságát...

Féltékeny vagyok uram! Ne haragudj tehát, ha megpróbállak eltávolítani, hallgass meg engem Uram és gondolkozz ajánlatomon.

 Tudom, hogy az én asszonyomért akár le is lepleznéd magad és nem álformában, hanem a magad valóságában – „Vagyok, aki vagyok!” - tennéd magadévá őt. De tudom, hogy a magad valóságában nem hagyná magát, mert engem szeret.

Kérlek Uram, - miközben egymás mellett térdelünk, telve imádattal az én asszonyom iránt, - fogadd el ajánlatomat!

Neked Uram, nem is kell más hozzá, csak egy gondolat, hogy engem válassz megtestesülésed formájaként.

Költözz belém Uram!

Legyek én a hattyú, a felhő, legyek a bika és a galamb! Egyesüljünk ketten egyszerre az én asszonyommal. Természetesen máris kérem a bocsánatod, amiért majd jobban örülök az asszonyomban létnek, mint annak, hogy Te bennem vagy. Kérlek, ne világosítsd fel az én asszonyomat arról, hogy az Isten is szerelmes belé. Kérlek, lehessek úgy benne, - Veled, - hogy azt érezze ő, én vagyok aki vagyok és csak mi ketten tudjunk férfias cseledről.

Kérhetném tőled azt is, hagyj magunkra, de tudom, nem tudnálak eltávolítani tőle, mert Te is hiába kérnéd ezt tőlem.

Tégy engem Uram, az én asszonyom karjába, mint a szerelem pecsétjét és én kettőnkért is ölelni fogom karcsú derekát, isteni áhítattal csókolom szirom ajakát.

Áldj meg minket Uram, hiszen a te végtelenségedben egy nőt megkapni csak annyi, mint az ötlet pillanata, de nekem ő az életem! Kérlek, ha elköltözöl belőlem, ne vegye észre az asszonyom, hogy már csak egyedül szeretem. Legyen neki a szerelem akkor is olyan öröm, gyönyör és boldogság, mint amikor még az én testem által Te is örömöd lelted benne.

Köszönöm Uram, hogy már csak egyedül borulok le az én asszonyom előtt. Megvallom, nem érzem, belém költöztél-e vagy csak elrejtőztél előlem. Majd ha már „nem választja szét idő, melyik én és melyik ő,” kérlek, akkor se haragudj, ha nem keresünk Téged boldogságunk hátterében. Lehet, hogy eszünkbe sem jutsz, bár a nevedet sóhajtjuk a gyönyör csúcsán, de lehet, Neked hálálkodunk majd, amiért ilyen jól megvagyunk egymással.

Kérlek Uram! Add. hogy örömünk bekövetkezzék, add, hogy boldogságunk magunknak köszönhessük, hiszen Te már - hála érte Neked - befejezted a teremtést, most már rajtunk a sor.

Ámen.