Az emberek hinni akarnak…

I.

Bár több ezer éves a követelmény, amit a delfoi jósda homlokzatán olvasni lehetett: „Gnóti szeuton!” - Ember ismerd meg magadat! – úgy érzem, az emberiség az évezredek alatt megszerzett, sokrétű, sokszínű, mennyiségét tekintve tengernyi ismeret birtokában is, - önmagáról tud a legkevesebbet. Mindez éppen úgy érvényes lehet az emberiségre, mint összességünkre, de méginkább érvényes magunkra, mint egyedi példányokra.

Érthető ez, hiszen az élővilág rajtunk kívüli részében az ösztönök mindent kitűnően szabályoznak. Az élővilág – rajtunk kívül, - csak biológiai létező. Mi azonban társadalmi létezéssel élünk, miközben természetesen bennünket is befolyásolnak ösztöneink. Az élővilág irigylésre méltó szabályozottságával szemben, mi emberek már nem bízunk az ösztöneinkben, – besoroljuk ezeket érzelmi világunkba, - és a társadalmi létezés, - a tudatos, az ésszerű létezés, - tökéletesítésére törekszünk. Sajnos, az állapotunk ma az, - és azt hiszem még nagyon sokáig  az is marad, - hogy ösztöneink már nem szabályozzák tökéletesen a létünket, értelmünk pedig még nem szabályozza.

Így az is érthető, hogy mindennel megpróbálkozunk, hogy ismereteink biztosak legyenek önmagunkról éppen úgy, mint a többi emberről, az emberiség egészéről.

Ennek a „mindennel próbálkozásnak” egyik szimpatikus eleme, amikor önmagunkat, vagy másokat a kézírás alapján próbáljuk megismerni. A kulturáltság, iskolázottság kiterjedésével szinte minden ember ír, de hányan tudják, milyen tulajdonságaikról, életeseményeikről, jellemük milyen sajátosságáról vallanak a betűik? Az írástudó emberiséghez képest szinte mérhetetlenül kicsi azoknak száma, akik bármit is tudnának önmagukról, saját írásuk alapján. Amikor valamilyen okból felmerül az önismeret – vagy a megismerés – szükséglete, akkor, - hála a grafológia tudománya fejlődésének, egyre gyakrabban fordulnak e szép tudomány művelőihez, elemzéseket kérve.

Az ember hinni akar, ezért e tudomány művelői közül némelyek, talán maguk sem veszik észre, építenek erre a hinni akarásra, – közönségesebben: erre a hiszékenységre, - és olyanokat mondanak!?…

II.

Lassan húsz éve lesz már, hogy először került a kezembe Rákosné Ács Klára: „Vallanak a betűk” című kötete. Nagyon kedves és általam nagyon tisztelt kolléganőm, Szegvári Kati, - aki hitt Rákosné által képviselt pszichografológiában, - dokumentum filmet forgatott az elismert grafológusról. Őszintén megvallom, már nem emlékszem, szerkesztője voltam-e a filmnek, vagy csak amolyan „elfogadója”. Ez nem is lényeges jelenlegi, – és akkori, - mondandóm szempontjából, hiszen a film arról szólt és úgy, ahogyan Szegvári Kati elkészítette. Szerettem volna a kételkedést is a filmbe csempészni, ezért hatalmas táblázatot készítettem Kati részére arról, milyen közhelyeket fogadnak el még tudós, más tudományokban jártas emberek is. Megdöbbentő volt – számomra, - hányszor szerepel a vizsgált személyek jellemzésében az ilyen megállapítás: valami baj van a vérével, fáj a lába, gyulladásos betegsége van, rossz a szíve, a mája, a veséje, az epéje, és ez táblázatba foglalva még feltűnőbb, mint egy-egy elemzést olvasva. Jegyezzük meg, az elemzések történelmi személyiségekről, híres emberekről, asszonyokról készültek, évtizedekkel évszázadokkal haláluk után, mondhatnám, mindenféle kockázat nélkül állíthatók olyan egészségre vonatkozó állítások, amelyek ma már ellenőrizhetetlenek.

III.

Pszichogafológiai  vizsgálatnak vetette alá a tragikus körülmények között elhunyt Rudolf trónörökös személyiségét. Ez volt az az eset, amikor tudta, kinek az írásait elemzi. Ilyen körülmények között, Rudolf – közismert – gonorrhoeája alapján, nem volt kockázatos azt állítani, hogy huszonhét éves korában a „vérképe nincs rendben” és hogy „fájdalmas ágyékgyulladása van” – a betegség közismert velejárója, - és „Ettől a lábai is fájnak.” Sőt még az sem nagy kockázat, ha intuitíve kimondja, szifilisze is volt. Az elemzésre az a jellemző, hogy a levelek tartalma alapján jellemzi a trónörököst, a tartalomból vonja le az azzal megegyező intuicióit.

Most én is közhelyet írok le, nyilvánvaló, hogy a leveleket halála előtt írta. Miközben mindenki, aki grafológiával foglalkozik, természetesnek tartja, hogy az íráskép alapján támadt intuíciói segítenem a személyiségkép megfogalmazásában, nem hinném, hogy sokan lennének olyanok, akik a halál előtt írott levelekből meg tudja állapítani, mi is történt 1889 január 30.-án a mayerlingi vadászkastélyban.

Rákosné Ács Klára így ír erről, idézem: „A két fiatal tudta, hogy Rudolf nem kerülheti el a halált, Vetsera Mária pedig egy pillanatig sem akart Rudolf nélkül élni. Mindez a kéziratok alapján így képzelhető el: a trónörökös teljesítette a kérést, és rálőtt; Vetsera Máriát halálos lövés érte. Azután Rudolf, mint egy félőrült, megtorpant, borzalmas állapotba jutott. Legszívesebben kirohant volna a világból, de nem volt ereje semmihez. Szinte megdermedve bámulta a halottat. Ezt a jelenetet kintről figyelték; az egyik titkos megfigyelő Vetsera közeli hozzátartozója volt, s egyben mesterlövő. Amikor Rudolf háttal állt az ablaknak, s egy pillanatig habozott, akkor lőhetett rá. (A lövés bizonyíthatóan hátulról érte, tehát idegen fegyverből származott.) Szörnyű lövés volt, levitte Rudolf Koponyájának egy részét. Mindez az én feltételezésem, a trónörökös írásainak ismeretében.”

Az elemzés szerint 1888 végéről származó levél az utolsó forrás, amit a pszichogafológus megvizsgált. Meglehetősen merész dolog több mint egy hónappal előbb keletkezett levél alapján megállapítani, hogy a gyilkos mesterlövész volt-e vagy sem.

A könyv szerkesztésének az a módszere, hogy az elemzés után megfelelő szakember leírja a tényeket, esetünkben Szilágyi Ferenc, - ha az én intuícióm nem csap be és az SZ.F. névbetű valóban a könyv szerkesztőjét jelöli.

Sz.F. idézi Zita királynét, - aki 1983-ban, - „igazolta a grafológus következtetéseit.”

A grafológus szerint: Vetsera kérésére Rudolf lelövi az ifjú hölgyet, majd a hölgy rokonai közül egy mesterlövész végez Rudolffal.

A királynő szerint: „Rudolf és Mária nem lettek öngyilkosok. … Megölték őket. …Különben birtokomban van valamennyi erre az ügyre vonatkozó okirat, és nemsokára elkövetkezik majd az a nap, amikor minden adattal és bizonyítékkal alá fogom támasztani mostani állításaimat. Jelenleg csak azt szögezhetem le, hogy unokafivéremet, Rudolfot és szeretőjét, politikai okokból meggyilkolták.”

A könyv közli még egy osztrák vezérkari ezredes magyarázatát is, aki azt állította, hogy Mária két katonatiszt nagybácsija dulakodott Rudolffal, akik közül az egyiket Rudolf mellbe lőtte, mire a másik egy pezsgős üveggel fejbevágta a trónörököst. A dulakodás zajára odaérkező Máriát egy eltévedt golyó találta halántékon.

SZ.F. szerint „A grafológiai elemzés igazolására azonban  már ez is elég.”

Hmm…

IV.

Mint ahogy az írásom címe is mondja: Az emberek hinni akarnak…