Augusztus huszadikán ismét megnéztem és meghallgattam Szörényi-Bródy: István a király című nagyszerű rockoperáját. Emlékszem 1983-ra, amikor először mutatták be a városligeti Királydombon. Megható, felemelő, elgondolkoztató bemutató volt, nem véletlenül lett mindenki a rabja, aki csak hallotta, látta a két tehetség és egyben barát közös alkotását. (Boldizsár Miklóst, az eredeti dráma íróját, kedves jó kollégámat a Magyar Televízióból, természetesen nem felejtem ki az alkotók közül, de most nem az ő szövegére építve írom, amit írok, hanem Bródy János dalszövegére.) Nem egyszerűen nagyszerű alkotásról volt ott szó, hanem a történelmi eseményt felidéző dráma, aktuális kérdéseket is feltett mindnyájunknak, akkor élő fiataloknak és felnőtteknek.
Te kit választanál?
„Te kit választanál?” – indította a legfontosabb kérdéssel az Öreg-regös, az ifjú Bródy János. Hiszen nem a köpönyegforgató főurakkal azonosultunk, hanem mi a nép voltunk, vagyunk, amely teljes lelkesedéssel hol Koppányt élteti, hol Istvánt, hol az ősi valláshoz ragaszkodik, hol Jézus szelíd igájába hajtja a fejét. Hol háborút akar, hol békességet, hol a hagyományokat, hol a kor szellemének megfelelő haladást akarja, akarjuk.
A nagy történelmi kérdésekre azért voltunk érzékenyek, mert csendben őriztük az ötvenhatos forradalmat belül, amelynek az volt az érdekessége, hogy a barikád – a tényleges összecsapások választóvonalán – nem állt a nép egyik része az egyik oldalon és a másik része a másik oldalon, hanem a nép állt az egyik oldalon és a hatalom állt a másik oldalon. Majd a leverés után kezdődött a megosztódás, hiszen az október 23-tól, november 4-ig eltelt időben nem történtek egyértelmű események, tehát a nép megosztása a leverés után kezdődött és következett be, erre a nem egyértelműségre hivatkozó egyoldalú magyarázatokkal. A barikád egyik oldaláról sokan átkerültek képletesen az akkor már nem létező barikád másik oldalára. Ám nagyon sokan voltak, akik nem változtatták meg a helyüket, csak nem foglaltak állást a forradalom és az ellenforradalom összevetésében. Akik éltünk akkor, emlékezhetünk rá, hogy egyszerűen „ötvenhatnak” neveztük ami történt, és nem tettük hozzá, hogy „–os forradalom,” vagy „–os ellenforradalom.” De az ifjúságnak választania kellett például Che Guevara és Fidel Castro között is, a békés munka és a permanens forradalom között is, természetesen adott esetben személyek között is választanunk kellett. Feltette a kérdést Gomulka „forradalma”, és Gierek, majd Walensa „forradalma”, Jaruzelszky nemzeti hadserege, amely a szovjet hadsereget távol tartva, azt csinálta, amit a szovjet hadsereg beavatkozása eredményezett volna, sokkal több vérrel és szenvedéssel.A „Prágai tavasz”, az „eurókommunizmus” és a saját reformelképzeléseink címkézetlen elfogadása, vagy elvetése is választásra kényszerített mindnyájunkat.
Bocsáss meg a vétkezőknek
RÉKA:
„-Légy az igaz, megértő urunk,
Ha már e földön szolgáid vagyunk,
Nyújts vigaszt a szenvedőknek,
Bocsáss meg a vétkezőknek!
ISTVÁN:
Ne félj, a kérésed nem szégyened,
A hangod a szívemhez szól.”
1983-ban már több mint egy évtizede nem érvényesült a szigorú, személyi kultuszra jellemző diktatúra. Az enyhülés fokozatos volt és már nagyon sokan utaztak rendszeresen külföldre. Emlékszem, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt ifjúsági műsoromban a „Rólad van szóban” arra a kérdésre, ki, mire a legbüszkébb, jellegzetes válasz volt, hogy a piros útlevelemre, amivel már rendszeresen lehetett nyugatra is utazni. Az ötvenhatos „disszidensek” már nem voltak „en bloc” ellenforradalmárok, hanem megszületett a korszerű meghatározás, ők voltak a „külföldre szakadt hazánkfiai.”
Teljesen helyénvaló volt a megbékélésre törekvés, amit a rockopera egyik legrokonszenvesebb szereplője Réka, Koppány leánya képviselt. És érezhető volt István nehéz helyzete, akinek a szívéhez szólt Réka, hiszen ő korábban is hajlott a hatalomról lemondani, ha Koppány Róm
Az 1983-ban élő, ha aktualizált, akkor István és Koppány sikertelen alkudozásába behelyettesíthette Kádár János és Nagy Imre személyét, Róma helyére pedig Moszkvát gondolhatta. A közhangulatban teljesen benne volt, hogy véget kellene vetni az ellenségeskedésnek, ami, – tegyük hozzá -, korántsem volt 1983-ban már súlyos csatározás, hiszen a rendszerváltozás első ellenzéki személyiségei békésen, kitüntetéseket és egyetemi tanári katedrákat kapva „bekkelték ki” a puha diktatúra éveit.
Felnégyelni!
Jött azonban SAROLT!
„-Hitszegőknek itt a földön
megbocsátni nem szokás.
Koppány testét felnégyeljük,
s várainkra tűzzük fel.”
És természetesen a nép nyolcszorosan harsogja Sarolt követelését, amit István nem tett volna meg, ha anyja nem követeli. Volt itt is behelyettesíthető személy, itthon is és külföldön is. Kádár János a Szovjetunióhoz való hűséget hangsúlyozva félszeg gesztusokat tett arra, hogy itthon és külföldön egyaránt látható legyen ő nem szívesen tart együtt a táborral a beavatkozásokban, de a körülmények kényszere nyomán kénytelen együtt haladni a „Saroltokkal”.
Veled Uram, de Nélküled!
ISTVÁN:
„- És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen.
Veled Uram, de Nélküled.”
1983-ban a nagyszerű rockopera befejező mondatát én kifejezetten politikai programként értelmeztem. Ez a kicsi ország hősies forradalma ellenére sem szabadulhat meg a nagyhatalmak gyámkodásától. 1983-ban nyoma sem volt, - még a „kibekkelők” sem gondolhattak arra -, hogy belátható időn belül megszűnhet a Szovjetuniótól való szoros függés, hogy nemcsak a függés szűnhet meg, hanem a Szovjetunió is megszűnik!
Én az Öreg-regös bevezető kérdésére adott válaszként fogtam fel István programját. Róma – Moszkva ellenére nem létezhetünk. Akkor, ha nincs más lehetőség, meg kell maradnunk Róma – Moszkva mellett, de nélküle kell a saját hazánkat a nép országává tenni.
Ölünkbe hullott…
Váratlanul 1989-ben ölünkbe hullott a szabadság és a függetlenség.
És bekövetkezett, amire senki sem számított. Megjelentek a „Saroltok”, akik a soha nem volt megosztottságot megteremtették, átterelték az ország egyik részét a barikád egyik oldalára, mintha mindig is ott lettek volna. Wittner Mária ma a leghangosabb Sarolt.
„Nyilatkozatot fogunk közzétenni arról, hogy aki részt vesz a központi ünnepségen, az megtagadja ’56 szellemiségét.”- mondta Wittner Mária-Sarolt. Ő mint „ötvenhatos” nem hajlandó együtt ünnepelni azokkal, akik a barikád másik oldalán voltak. Akik a Wittner Mária-Saroltoldalán voltak, azok megtagadják a forradalmat, ha együtt ünneplik azokkal, akik koruknál fogva sem lehettek egyik oldalon sem, de aki még él a korabeliek közül, azok sem voltak a barikád másik oldalán. Egy-két ember lehet még, aki a hatalomhoz akkor kötődött, de, hogy a nép nem volt ott, az biztos!
Akik együtt alkották meg ezt a nagyszerű magyar rockoperát, azok is eltávolodtak egymástól. A székelyföldről közvetített felvételen sem álltak egymás mellett, ma is a politikai barikád ellentétes oldalán állnak. Mit tehetek én, az egyszerű néző, ha úgy tetszik az egyszerű rajongó. Ha a nézőközönségben állva csápolnék, sem lehetne hallani a hangomat, ha azt kiabálnám: Emberek! Nincs kit felnégyelni! Ha Istvánt, a honalapítót, a bölcs előrelátó királyt ünnepeljük, fogadjuk el, hogy a békességóhajtó hangunk a szívéhez szól!
Amikor a színpadra hívták Novák Ferencet, a rockopera koreográfusát és rendezőjét, a közismert és szeretett „Novákpapit”, talán, ha ő egymás kezébe tette volna az Öreg-regös és a zeneszerző kezét, mindenki megérthette volna nekik lenne igazuk a kézfogással és nem Saroltnak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
