A könyvem "Magyarországon nem éhezhet, nem fázhat senki" címmel 2010 első hónapjaiban megjelent.

Ez itt az első része.

Ha valaha megjelenik ez a munkám, tisztelgés lesz ez részemről Szabó Kálmán professzor, akadémikus emléke előtt.

Szabó Kálmán nemcsak fogadott 1980-ban, - engem, ismeretlen, nem tudományos munkával, kutatással foglalkozó, a szocializmus sorsáért 1964 óta aggódó közembert, - hanem határtalan türelemmel végig olvasta terjedelmes tanulmányomat, - minden oldala őrzi ceruzával írott érdemi megjegyzéseit, javaslatait, bírálatát. Egyetértése erősítette bennem a törekvést, hogy a számos elutasítás ellenére, negyvenöt évvel is az első megfogalmazás után, próbálkozzam a megjelentetésével.

Az ő gondolkodásának, megjegyzéseinek ösztönzése nyomán bővítettem ki tanulmányomat a globális világ és a rendszerváltozás elemzésével.

Ha mindenki, aki tudományos területen tehetett volna valamit a szocialista társadalomért, olyan lett volna, mint ő volt, a közhiedelemmel ellentétben, a szocialista próbálkozás nem a XX. század egyik legnagyobb kudarca lenne ma, hanem a humanizmus történetének egyik diadalmas szakasza.    

18 „veszélyes” hipotézis az alternatív szocializmusról.

(Ez az írás az 1980-as évek vége felé keletkezett, pontos dátumára nem emlékszem.)

Dolgozatom első változatát akkor írtam, amikor N. Sz. Hruscsov az SZKP kongresszusán bejelentette, hogy a Szovjetunióban véget ért a proletárdiktatúra, és helyette az össznépi állam valósult meg. (Az MSZMP KB ideológiai határozata ezt Magyarországra vonatkozóan is megismételte 1981 novemberében.) A Kínai Kommunista Párt azonnal tiltakozott az elmélet ellen, amire a SZKP azzal válaszolt, - leegyszerűsítve a választ -, hogy bűnözök ellen elég az össznépi állam is.

A magyar állam és jogtudomány jeles képviselői azonnal értékes gondolatokkal gazdagították a hruscsovi megállapítást, én azonban kételkedtem.

Egyrészről emlékeztem arra, hogy a nép és az állam definíció összekapcsolása nem feledtetheti, – Engels szerint -, a marxizmus lényeges megállapítását az államról, amely szerint az állam, az uralkodó-osztály társadalomtól elkülönült, arra rátelepedett erőszakszervezete.

Másrészről úgy gondoltam, hogy az oroszországi szocialista forradalom, óta eltelt időt eseményeivel, eredményeivel, ellentmondásaival nem elemezte még senki, tehát a politikailag meglepő kijelentés tudományosan egyáltalán nem lehet megalapozott. Érdemes lenne ezt az elemzést elvégezni.

Harmadrészt kételkedtem saját képességeimben, és lehetőségeimben: Hogyan juthatnék én olyan dokumentumokhoz, amelyek alapján az elemzést elvégezhetném, még ha a felkészültségem képessé is tenne a feladat elvégzésére?

Így egyetlen lehetőséget láttam: gondolati síkon elvégezni az elemzést. A legkézenfekvőbbnek látszott Leninhez fordulni a gondolati sík megalapozásáért. Egyetemista koromban már olvastam, - kötelező olvasmányként -, az Állam és forradalom című munkáját. Most ismét ehhez fordultam. Teljesen véletlenül, a munka bevezető szavai vezettek egy szemlélethez, amellyel olvasni kezdtem Lenin művét.

Lenin, a gyakorlati tennivalók miatt, abbahagyta a mű írását. Ez adta az ötletet: Úgy olvasom újra az Állam és forradalmat, hogy az eltelt történelmi időszak eseményeinek, folyamatainak, tendenciáinak ismeretébe, hogyan lehetne folytatni az abbahagyott művet?

Az olvasás közben izgalmam egyre fokozódott. Kiderült, hogy Lenin munkája egyáltalán nem tekinthető befejezettnek abban az értelemben, hogy gondolatait ne lehetne folytatni és új felismerésekhez jutni a módszer segítségével. Lázasan olvastam a könyvet és, - a könyv iránt teljesen tiszteletlenül -, annyi aláhúzással írtam bele széljegyzetet, hogy már az szinte felért egy folytatással.

Úgy gondoltam, Lenin iránt nemcsak az a mérhetetlen tiszteletlenség, hogy bebalzsamozott testét kiállították, sokkal inkább idegen tőle, ha gondolatait balzsamozzák be. Ezért sok más munka átolvasása során egyre tisztábban láttam, az Állam és forradalmat folytatni kell, „Forradalom és proletárdiktatúra” címmel.

Életem legizgalmasabb korszaka volt ez a pár hónap 1964-ben , mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy nekem, kis senkinek, csak tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó, de tudományos kutatással nem foglalkozó embernek, elsőként juthatnak eszébe ilyen eredeteinek tűnő észrevételek. Meg is ijedtem, de siettem is, nehogy megelőzzenek…

Kár volt sietnem…

Gondolataimat „Forradalom és proletárdiktatúra” címen összegeztem és az első változatot volt évfolyamtársamnak dr. Killényi Gézának mutattam meg. (Ő ma közismert szaktekintély, az igazgatás reformját előkészítő munka vezető személyisége.) Ő udvariasan átfutotta, - miközben én a véleményére éhesen, szinte lélegzetvisszafojtva  figyeltem, milyen gyorsan lapoz tovább, vagy időz el egy-egy hipotézisnél -, majd azzal adta vissza:

„Barátom! Ez a tanulmány nem jó! Egy tanulmányba legfeljebb egy új dolgot lehet kifejteni, de oldalanként nem lehet újat mondani. Ha egyáltalán megjelenthetne, az emberek vagy értetlenül mennének el mellette, vagy megköveznének érte.”

Ennek ellenére átadtam ismerősömnek Bassa Endrének, a Kossuth Könyvkiadó vezető munkatársának, ítélje meg kiadható e? Meglátogatott feleségével, - beszélgetésünk nagyon emlékezetes, mert éppen egy vesekő gyötört, és emiatt gyakran fel kellett pattannom -, de még inkább emlékezetes azért, mert egyértelmű véleménye volt, hogy minden állításom ellentétes a klasszikussá merevedett álláspontokkal. Ezt kiadni nem lehet.

Mivel a TIT Országos központjában, ahol az Országos Jogi Választmány titkára voltam -, és egyben a pártvezetőség tagja is -, kezdeményeztem egy újszerű oktatási formát, amelyet „kommunisták vitafórumának” neveztem el. Az volt a célom, hogy az ismeretterjesztésben dolgozó munkatársak fórumot kapjanak saját gondolataik, tudományos eredményeik baráti társaságban történő megvitatására, ismertetésére.

Elsőként a Kossuth Klubban magam vállalkoztam a vitafórum elé tárni hipotéziseimet.

Hipotéziseim közül, - mert kételkedésem miatt nem állításként, hanem feltételezésként fogalmaztam meg gondolataimat -, tizenegyet rövidített formában kinyomtattunk a TIT nyomdájában 50-60 példányban, és ezt a vitafórum résztvevői megkapták. A résztvevőkre természetesen személy szerint nem emlékszem, kivéve Wirth Ádámot és Körösi Józsefet, - a Valóság című folyóirat köztiszteletben álló, meghatározó személyiségeit -. Ők az előadásom alatt sokszor összesúgtak, és azt hittem nagy vita lesz az előadásom után. Az áttekinthetőség kedvéért hatalmas táblázatot is szerkesztettem, hogy előadásom összefüggései még érthetőbbek legyenek.

Killényi Géza véleményéből, hipotéziseim előadása után, az a változat valósult meg, hogy a fórum hozzászólás nélkül széledt szét. Azt hittem, értetlenül mentek el mondanivalóm mellett.

Ebben az időben, dióhéjban elmondtam hipotéziseimet két „érintett” tudósnak is.

Az egyik érintett tudós dr. Antalffy György szegedi jogászprofesszor volt, akinek az össznépi álammal és az önigazgatással kapcsolatos véleményével is vitáztam a tanulmányomban. Ő a következőképpen vélekedett:

„Neked az az előnyöd, hogy kis ember vagy, bárki tudományos véleményét megkérdőjelezheted. Nekünk erre nincs lehetőségünk. Nem haragíthatjuk magunkra a többieket. Ha tudod, add ki, érdekes lenne tovább vitázni.”

A másik „érdekelt” Kozlov, (ha emlékezetem nem csal, Jurij volt a neve, apai nevére sem emlékszem, ) a moszkvai jogi egyetemi tanár volt. „Érdekeltsége” érdekes módon derült ki. Szegedre utaztunkban  elmondtam az elméletemet. Figyelmesen végighallgatta „előadásomat” és a következőket fűzte hozzá:

„Valószínűleg igaza van. Ennek alátámasztására elmesélem magának az össznépi államnak a születését. De kérem, rám ne hivatkozzék publikációjában, mert ezt én nem mesélhetném el. (Most a „glasznyoszty” körülményei között, és az eltelt idő miatt is, talán elmondhatom már, mit mesélt Kozlov professzor.)

„A Kremlben a kommunizmus építőinek programján dolgoztunk. Nagyon sok tudós bizottság működött. Én az állam helyzetével foglalkozó bizottságnak voltam a tagja. A bizottsági munka egyik szünetében, cigarettázás, pipázás közben, – és itt megnevezett egy professzort, akinek természetesen már nem emlékszem a nevére -, tehát XY professzor felvetette a kérdést: Hátha már nincs is proletárdiktatúra a Szovjetunióban? Azonnal élénk vita kezdődött, hiszen mi lehetne, ha nem lenne proletárdiktatúra? Amíg mi ott vitáztunk, Nyikita Szergejevics is a folyosón sétált, ő is pihenőt tartott. Valószínűleg hallotta a mi vitánkat, amelynek során XY elvtárs azt az érvet fejtette kik, ha véget ért a proletárdiktatúra, bizonyára az össznépi államnak adta át a helyét. Ezen is vitáztunk egy kicsit, azután a témával tovább nem foglalkozva, visszamentünk a bizottsági munkát folytatni.

Elképzelheti, mekkora volt a meglepetésünk, amikor Hruscsov elvtárs előadói beszédében kifejtette, a Szovjetunióban véget ért a proletárdiktatúra, és átadta a helyét az össznépi államnak. Hát így történt.

No de ha tudták, és tudják Önök, - vetettem közbe a hozzám illő naivitással-, hogy ez a végül is kongresszusi határozatra emelt megállapítást valójában semmi sem támasztja alá, miért nem cáfolták?

Kozlov professzor jóindulatú elnézéssel veregette meg a vállamat. Ugyan, fiatal barátom! Hogyan képzelheti, hogy bármelyikünk vitába szállhat egy kongresszusi határozattal? Majd lesz egyszer egy másik kongresszus, amely módosít vagy visszavon, eltöröl, vagy valami ilyesfélét dönt, de ez egészen biztosan nem a közeljövőben lesz.”

Egy ideig részt vettem az ELTE Jogi Karának  államelméleti  tanszékén, amolyan „tudományos klub” munkájában.

Dr. Samu Mihály, – korábban engem is tanított, de akkor még nem volt tanszékvezető egyetemi tanár -, elolvasta tanulmányomat bőséges megjegyzéssel látta el, főképpen kételkedő megjegyzésekkel. Neki köszönhetem, hogy a bürokrácia és a bürokratizmus közötti éles határvonalat én is meghúzom azóta. Baráti tanácsként annyit fűzött szóban a visszaadott tanulmányhoz:

„Miért akarod te most „megmenteni” a proletárdiktatúra fogalmát. A sztálinizmus ezt a fogalmat teljesen lejáratta. Eleve sikertelenségre ítéled magad az elméleteddel együtt, ha nemcsak azt vitatod, hogy véget ért a proletárdiktatúra, hanem azt állítod, hogy el sem kezdődött. Ugyan ki állna most bármiféle új proletárdiktatúra gondolata és gyakorlata mellé?”

Érvelése meggyőző volt, megerősített abban, hogy a fogalmilag mást, másképpen is kell nevezni. Ezért a későbbiekben a szerintem valóságosan szükséges társadalmi állapotot „alternatív szocializmusnak” neveztem el. Gyakran használtam később a kommunizmus alsó foka folyamatának meghatározást is.

Abban a szerencsében volt részem, hogy Szabó Kálmán a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanára is elolvasta és igen sok egyetértő, fejlesztő javaslatot fűzött széljegyzetként tanulmányomhoz, természetesen kételyei is voltak.

Gyermekkorom óta állandóan izgatott, mi az, amit mások tudnak, talán nekem is tudnom kellene, és én meg nem tudom? (Ezt én a munkásszármazás hátrányaként fogtam fel, hogy sok mindent nem hozhattam otthonról. ) A szakemberek kételyei arra ösztönöztek, hogy elvégezzem a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemét, a hároméves általános és a kétéves filozófia szakot. Újra szisztematikusan végigtanulok mindent , nehogy a tudatlanság vezessen félre. Nem ingatott meg ez az öt év sem hipotéziseim igazságának hitében.

Időközben, külső munkatársként az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében is dolgoztam az alkotmány módosításának előkészítésében. A kínálkozó alkalmat akartam kihasználni,– ismerve a hosszú tanulmányok taszító hatását -, átadtam Lakos Sándornak az intézet vezetőjének, azt a 11 hipotézist, amit még a TIT-ben nyomtattunk ki, remélve, hátha felkeltem az érdeklődését a téma iránt. Nem tudom ezért-e vagy másért, Lakos Sándor felajánlotta, legyek a titkára, - de a hipotézisekről nem szólt egy szót sem. Tudományos munkáért még elhagytam volna az éppen megszerzett újságírói lehetőséget, - végre munkatárs voltam egy üzemi lapnál, - de titkári munkáért nem, így nemet mondtam.

Kezdeti félelmem, - buta hiúság! – hogy megelőznek az érdekes feltételezések publikálásában, már régen a múlté voltak.  Már bárkinek nekiajándékoztam volna az egészet, csak tudósi tekintélye tegye lehetővé publikálását. Már nem is arról volt szó szerintem, hogy elméleti kérdésként kezeljük-e az össznépi államot vagy az alternatív szocializmust. Érzésem szerint sokkal inkább arról volt, szó, hogy teljesen tévúton járunk, nemcsak proletárdiktatúra nincs, de szocializmus sincs, Sürgősen alapvető változásokat kellett volna kezdeményezni, hiszen Marx is arra hívta fel a figyelmet a méhecske és a legrosszabb kőműve s összevetésével, hogy a legrosszabb kőműves előbb a fejében építi fel a hatszögletű sejtet, mielőtt hozzáfogna a valóságban. Mi szocializmust építünk anélkül, hogy felépítettük volna a fejünkben. Mert az elméletünk, amely szerint építünk, nem állta ki a gyakorlat próbáját. A mi szocializmusunk, csak „verbális szocializmus” – amiről beszélünk, az van, amiről nem beszélünk az nincs. A „létező szocializmus” eleve belenyugvás a rosszba, tehát azt a naiv elképzelést is elfogadtam volna, bárki hozza nyilvánosságra elméletemet, csak induljon meg végre valamiféle eszmecsere és főképpen reform, hogy ne legyen csúfos bukás a vége ennek a több évtizedes tévedésnek.

Vonsik Gyula hívására visszamentem a TIT-hez, a Budapesti Szervezet titkári pozícióját vállaltam el. Vagy ebben az időszakban, – ez már a hetvenes évek elején volt -, vagy a korábbi válaszmányi titkári időszakban, meghívott előadó voltam Sárváron a termelőszövetkezeti jogászok konferenciáján. Dr Pongrácz Aladár, a TOT vezető jogásza és az IM egyik vezető munkatársa (nevére már nem emlékszem) voltak a vitaindító társaim.  Ők a szorosan vett termelőszövetkezeti jog köréből választottak témát, én pedig azt a hipotézisemet fejtettem ki, hogy az állami társadalmi tulajdon és a szövetkezeti társadalmi tulajdon között nincs lényegi, fejlettségbeli különbség, (amely azóta lényegét tekintve már elfogadottá vált,) tehát indokolatlan és ezért meg kell szüntetni mindazokat a korlátozásokat, amelyek a szövetkezeti tulajdont sújtják. Kifejtettem a véleményem a tulajdonosi akarat változásának hatásáról és a termelőeszközök bármilyen társadalmi tulajdonának általános és különös hatásáról társadalmi létünkre.  Óriási vita keletkezett! Előadó társaim ellenérvek egész arzenálját vetették be, míg a gyakorló termelőszövetkezeti jogászok lelkesen támogatták véleményemet, hiszen problémáik megoldásához nyújtott ideológiai alapot.

Micsoda különbség volt a „kommunisták vitafórumának” csendje és a mostani fogadtatás között!

Időközben, - szinte szokásosnak mondható, főnökeimmel történő összeütközésem eredményeként -, elhagytam a TIT-et, és az MTV Ifjúsági Osztályának a vezetését vállaltam el. Így laza kapcsolatba kerültem dr. Maróthy Lászlóval a KISZ KB frissen megválasztott titkárával, egyben a párt Politikai Bizottságának a tagjával. Megkértem Maróthy Lászlót, fogadjon és elébe tártam, hangsúlyozva, hogy ez szinte az utolsó lehetőségem, hogy vezető politikus figyelmébe ajánljam, a szerintem nagyon fontos elméletet, hipotéziseim létezését és dióhéjban a sikertelenséget. Udvariasan megköszönte bizalmamat, közölte, ő nem ért a témához, de rábízza hozzáértő munkatársára. Mondanom sem kell, soha többé szó nem esett a tanulmányról.

Ezután próbálkoztam a tanulmány megjelentetésével a „Gyorsuló Idő” sorozatban. Ennek a sorsát a későbbiekben alaposan ismertetem.

Tulajdonképpen már letettem arról, hogy valaha is nyilvánossághoz jussanak hipotéziseim. Amolyan minimális programot fogalmaztam meg magamnak. Elhatároztam, elvégzem az MSZMP Politikai Főiskoláját, ott disszertációként beadom a hipotéziseimet, hogy legalább az utókor, egyszer majd, vagy hatvan év múlva, láthassa, hogy ebben a korban is volt gondolkodó ember – csak nem hallgattak rá.

A történet furcsa fintora, hogy azzal a Wirth Ádámmal kellett együttműködnöm, aki jelen volt és szóra sem méltatta sok-sok évvel ezelőtt a Kossuth Klubban tartott előadásomat.

Wirth Ádám számos kifogást sorolt fel hipotéziseimmel szemben. E kifogások lényege  abban foglalható össze, hogy minden klasszikussal ellentétes a véleményem, és nincs senki, akire hivatkozhatnék hipotéziseim igazolása során. Azzal természetesen hiába érveltem, azért nem hivatkozhatok senkire sem, mert előttem nem állította ezeket senki. Wirth Ádám ragaszkodott másik dolgozat benyújtásához

A Politikai Főiskolát jeles államvizsga eredményekkel zártam, de diplomát nem kaptam, mert nem voltam hajlandó másik dolgozatot benyújtani. Egyszer Nagy Richárd tévé elnökhöz hivattak, ott volt az MSZMP KB munkatársa Lökös Zoltánné, mintegy felelősségre vonva, miért nem fejezem be a Politikai Főiskolát. Mondtam, bármikor benyújtom a dolgozatomat változtatás nélkül. Megígérték közbejárnak érdekemben, hogy benyújthassam. Megtörtént. Ismét Wirth Ádámhoz kerültem, aki természetesen konzekvens volt. Közölte, nem vállalja a dolgozat továbbításának a felelősségét. Pedig mi történt volna. Ő már elolvasta. Elolvasta volna még két opponens, a dolgozatot ízekre szedhették volna, és vagy elfogadják, vagy elutasítják.  Végső soron a legoptimálisabb esetben tudott volna róla néhány ember, és elsüllyedt volna a főiskola könyvtárában. Ezt a veszélyes akciót nem vállalta Wirth Ádám. A történet csattanója: még a minimális programom sem teljesedett, de mit is értem volna el ezzel? Hol van ma már a Politikai Főiskola, hol van a könyvtára, de hol van ma még olyan szocializmus, ahol odafigyelnének az „alternatív szocializmus” hipotéziseire?

MIT TUD A TULAJDONOS?

Amit most leírok, az változatlan másolata egy 1980-ban elkészített kéziratnak, amit a „Gyorsuló időben” szerettem volna megjelentetni. Két változattal rendelkezem jelenleg. Az egyik, amit most ide másolok, a másik a forradalom 25 évfordulójának évében készült, de az csak valóban kézirat, kézzel írt szöveg egy vastag füzetbe, megvallom nincs türelmem kibogozni a kézírásomat, a betűzéseimet stb.

Ezt az idemásolt változatot, bizonyos előtörténeti dokumentummal együtt másolom ide.

Íme:

MIT TUD A TULAJDONOS?

(szinopszis)

Első pillantásra úgy tűnhet, mintha szóelemzéssel szeretnék foglalkozni, hiszen az egész gondolatmenetemet arra építem fel, hogy választ keressek Lenin szándékára: Miért fogalmazott úgy, hogy a proletárdiktatúra az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalma? Hiszen közismert, hogy az államról senki, soha le nem írta, hogy az állam, - bármilyen államról is legyen szó -, az uralkodó osztállyá szervezett rabszolgatartók, feudális urak, tőkések hatalma!

Megvallom, nekem sem ez jutott először eszembe, hogy ennek a fogalmazásnak az eredetét, szerzői szándékát kutassam.  A kiinduló pont az volt, hogy több mint másfél évtizede a Szovjetunióban megállapították, a proletárdiktatúra betöltötte hivatását és átadta helyét az össznépi államnak.

Elméleti szempontból izgatott, mi zajlott le a proletárforradalom és az össznépi állam létrejötte között?

Nem részletezem, miféle megközelítésekkel próbálkoztam tisztázni a proletárdiktatúra problémakörét. Itt álljon csak az eredmény, amit egészen pontosan így lehet megjelölni: hipotézisek az alternatív szocializmusról.

1./ Ha egy adott társadalomban az emberek csoportjai közül azok sorolhatók egy társadalmi osztályba, akiknek a termelőeszközökhöz fűződő tulajdonviszonya, a munkamegosztásban elfoglalt helye, a megtermelt javakból való részesedése  azonos, akkor a proletárforradalom után olyan változásnak kell bekövetkeznie, ami indokolttá teszi, hogy az azonos tulajdonviszonyú, de különböző helyeken tevékenykedő, és a megtermelt javakból azonos elvek alapján részesedő emberekből, azok csoportjaiból, uralkodó osztályt – illetve osztály jellegű csoportot – legyen szükséges szervezni.

2./ A változás akkor követhető nyomon, ha megvizsgáljuk, mi befolyásolja a tulajdonosokat és a tulajdontalan embereket egymáshoz és a tulajdonhoz fűződő viszonyukban. A vizsgálódás eredménye: Szinte törvényszerűséget tükröző fejlődés figyelhető meg ebből a szempontból az emberiség történetében.

3./ A megfigyelhető törvényszerűségre figyelemmel az emberiség története lényegében két nagy korszakra osztható:

a./ Az első szerszám elkészítésétől  a proletárforradalomig terjedő időszak, amelyre az a jellemző,  hogy a termelőeszközök tulajdona az emberek társadalmi létezését (mint általános létezést) és az egyedi létet, (mint különös létezést) egyaránt közvetlenül meghatározza. A termelőeszközhöz fűződő viszony alapján az általános létezés meghatározott, mert az emberek vagy kizsákmányolók, illetve lehetséges kizsákmányolók, vagy kizsákmányoltak. Egyedi létük ugyanígy közvetlenül attól függ, van-e, és ha van, milyen nagyságú, minőségű a termelőeszköz tulajdonuk. Ha ilyen nincs, akkor is a tulajdontalanság az, ami kihat a létükre.

b./ A proletárforradalomtól kezdődik a második időszak, amelyben a társadalmi létezés, (mint általános létezés), szintén közvetlenül meghatározott, - hiszen senki sem lehet kizsákmányoló és senki sem lehet kizsákmányolt -, de az egyedi, (a különös) létezés  már a tulajdontalanságtól nincs közvetlenül meghatározva. Meghatározóvá a valóságos magatartás lép elő: aki dolgozik, az részesedik a megtermelt javakból.

4./ Mindkét korszakban alapvetően különbözik egymástól a tulajdonosok tulajdonosi tudata és természetesen a magatartása is, amelyet ezzel a tudattal alátámasztva kifejtenek.

Az első korszakban, az egyéb szempontból ősközösséginek nevezett társadalmi formációban, a termelőeszközök magántulajdonban vannak, de ez a tulajdon, az eszközök fejletlensége, a tulajdonosok, - mint termelőerők -, ismereteinek hiányosságai, a termelési viszonyok fejletlensége következtében, nem alkalmas arra, hogy tulajdonosi tudatot váltson ki. Az emberek, nagyon nagy mértékben, egymásra utaltak és a tulajdonosságnak nincs jelentősége abban az értelemben, ahogyan később a tulajdonosság értelmet nyer. Ez az értelem a tulajdonosi akarat kifejtésének lehetőségében nyilvánul meg.  

Amint a fejlődés lehetővé teszi, a minőségi változásokon alapuló munkamegosztás kialakulását, megjelenik a tulajdonosi tudat, azonnal a maga abszolút érvényű formájában: A tulajdonos azt teheti a tulajdonával, amit akar. Használhatja célszerűen, de el is pusztíthatja. Ez az abszolutizáló tartalom a rabszolgatartó társadalomban nagyon határozottan érvényesült. Ez a tudat, az általa motivált magatartás a szó legszorosabb értelmében veszélyezteti az emberek társadalmi létét, - mint általában, mint különösen -, ezért megkezdődik egy lassan ható folyamat, mely a fejlődésnek alárendelve, és természetesen a tudati felismeréstől is függve, egyre jobban lazítja a tulajdon és a tulajdonos személyes összekötöttségét, a tulajdonosi akarat érvényesítését. A közvetlen meghatározottság is az akarat ellen ható tényező, hiszen a célszerűtlenül használt eszköz a tulajdonosnak is kárt okoz.

Minden további időszak magán viseli a fő jellegzetességet: a termelőeszközök magántulajdonban vannak, de a fejlődés belső, minőségi csomópontjain új és új formában jelennek meg, így alakulnak ki és fejlődnek tovább a feudális, a tőkés társadalomban a tulajdonformák a maguk gazdagságában.

5./ Az első korszakra, annak első szakaszától eltekintve, az a jellemző, hogy mindig van valamilyen tulajdonosi tudat és a tulajdonosi tudat mindig jellemző az uralkodó osztályra is, amely hordozza.

Lényegében a tulajdonosi tudatnak háromféle típusa lehetséges:

a./ Elmaradott tulajdonosi tudat, melynek hordozói visszasírják az előző kort, amelyben állapotukat elviselhetőbbnek érezték, mint a meglévőben.

b./ Az uralkodó osztály tulajdonosi tudata, amely azt tükrözi, hogy az éppen meglévő viszonyok felelnek meg legjobban a társadalmi és egyéni létezés feltételeinek.

c./ Előremutató tulajdonosi tudat, amely már felismeri a meglévő viszonyok korlátait és azon munkálkodik, hogy új viszonyok alakulhassanak ki és jussanak uralomra.

6./ E hármas tagozódásnak megfelelően az osztályelnyomás iránya kettős.

Az uralkodó osztály (b./típus) visszafelé ható és előre ható elnyomást alkalmaz.

A visszafelé ható elnyomás hosszabb vagy rövidebb idő alatt kompromisszumokkal kiegyenlítődik, mivel mind az uralkodó, mind az elmaradott tudatú (a./típus) osztálynak nagyobb ellensége az új tulajdonosi viszonyokért kiálló osztály (c./típus), mint ők egymásnak.

7./ Mivel a korszakon belüli fejlődés, csak a magántulajdonon belüli minőségi csomópontok elérését jelenti, a csomópontok csak néhány kiugró esetben öltik magukra a határozott társadalmi forradalom, a hatalomért folyó harc külső jegyeit. Az esetek többségében, már az evolúció helyettesíti a revolúciót.

8./ Új minőséget a proletárforradalom hoz létre akkor, amikor a termelőeszközök társadalmi tulajdonát hozza létre.

Soha, senki sem tisztázta, ki a tulajdonosa a társadalmi tulajdonnak? Úgy teszünk, mintha más lenne a tulajdonosa az állami tulajdonnak, és más lenne a társadalmi tulajdonnak, - pl. a szövetkezeti tulajdonnak.

Holott, - és ez részleteiben kifejthető, hogyan valósul meg -, minden társadalmi tulajdon alapvető lényege, hogy az emberek társadalmi létét, - általában és különösen -, közvetlenül határozza meg, de nem úgy, mint a magántulajdon.

Teljesen sajátos helyzetet teremt a proletárforradalom a kettős tulajdonosi viszony létrehozásával, - és ezt még szintén nem vizsgálták. Élnek ugyanis a társadalomban, nem is kevesen, akik amellett, hogy társadalmi tulajdonosok, termelőeszköz magántulajdonnal is rendelkeznek.  Általános létük a társadalmi tulajdontól meghatározott, mert nem lehetnek kizsákmányolók, és nem lehetnek kizsákmányoltak sem, de egyedi létük a tulajdonuk minőségétől függ, nemcsak a munkájuktól, mint azoké, akik „csak” társadalmi tulajdonosok.

9./ Elemezni kell tehát, hogy az osztályviszonyok alakulásának tekintetében, melyik tulajdonosság a meghatározó: a társadalmi tulajdonosság-e, vagy a kettős tulajdonosság? Egyértelműen kimutatható, hogy a társadalmi tulajdonosság a meghatározó.

10./ Ha a proletárforradalom után az egész társadalom lényegében egyformán tulajdonos, ha a megtermelt javakból való részesedés szintén egyforma, - ezt a későbbiekben részletesen kifejtem -, ha csak a munkamegosztásban elfoglalt helye különböző, ez pedig megszüntethetetlen, akkor meg kell találni azt a közös pontot, amely alapján az uralkodó osztály megszervezhető.

Vizsgálni kell tehát ismét, mit tud a tulajdonos a tulajdonosságáról? Mi befolyásolja magatartásában?

11./ Sajnálatos tény, hogy a proletárforradalom, győzelmét eddig gyakran, sőt nagyon sokszor, már a győzelem megszerzése előtt is, jellemezte egy sajátos állapot.

Ezt azt állapotot anomáliának, valami tulajdonosi atavizmusnak lehetne tekinteni. Ez az állapot a személyi kultusz állapota. A termelőeszközök társadalmi tulajdonban vételének az a legfontosabb eleme, hogy elvileg teljesen kiiktatja a tulajdonosi akarat érvényesülését. Pontosabban, a tulajdonos nem akarhat mást, mint a termelőeszközzel célszerű emberi tevékenységet folytatni, azaz a természetet átalakítani az ember számára. Ezzel szemben a személyi kultusz állapotában valamiféle abszolút tulajdonosi akarat érvényesítésére irányuló törekvés valósul meg, anélkül, hogy a közvetlen meghatározó jellege, az egyedi létre  érvényesülhetne. /Ha a magántulajdonos rosszul használja a termelőeszközt, tönkremegy. Ha az a személy, aki a társadalmi tulajdonú termelőeszköz tulajdonosaként viselkedik, és ő a társadalmi tulajdonú termelőeszközt rosszul használja, ő személy szerint élhet jól, - átmenetileg -, de a társdalom tönkremegy./

12./ A személyi kultusz állapotára további jellemző vonás, hogy késik, vagy el is marad az uralkodó osztállyá szerveződés, hogy továbbra is kettős irányú az elnyomás, hogy a hatalom nem eszköz a társadalmi folyamatok átalakítására, hanem cél, amelyet elérve, csak annak görcsös megtartására kell törekedni.

13./ A második korszak igazi első szakasza, az alternatív szocializmus szakasza. Erre az a jellemző, hogy azokból az emberekből szerveződik az „uralkodó osztály”, osztály jellegű csoport, akiknek a tudata helyesen tükrözi a társadalomban bekövetkező változásokat. A helyes tudatot viszont a helyes magatartás tükrözi és nem a korábbi tulajdonviszony, nem a származás, nem a foglalkozás.   

14./ Lényeges kérdés, hogy a tudat és a magatartás mihez képest helyes? Világosan fel kell tárni, hogy az alternatív szocializmus kettős funkciója ad választ arra, mit lehet helyes tudatnak és helyes magatartásnak tekinteni az alternatív szocializmus idején. (Az a helyes tudat és magatartás, amely megfelel az alternatív szocializmus kettős funkciójának.)

Részletezés nélkül a kettős funkcióról csak annyit, hogy az egyik az úgynevezett elnyomó funkció,  - ez hal el a társadalmi fejlődés folyamán -, a másik pedig a társadalmi funkció, amely viszont nemcsak az alternatív szocializmus idején létezik, hanem azután is, sőt, az előtt is, csak akkor az állam, nem engedi különválni az állam, hatalmi jellegétől.

15./ Az alternatív szocializmus funkciói alapján lehet választ adni arra, hogyan hal el  az állami funkció és mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között.

16./  Itt fejtem ki részletesen az elosztási viszonyok azonosságát a társadalom egészére, sőt a szocializmus és a kommunizmus közötti különbség tekintetében is. Világossá lehet tenni, hogy nem az elosztási viszonyok különbözősége különbözteti meg a két formációt egymástól, hanem az elnyomó funkció léte vagy nemléte.

Tisztázható mennyiben objektív és mennyiben szubjektív a képesség szerint végzett munka és a munka szerinti, illetve a szükséglet szerinti elosztás. 

17./ Tisztázandó a különbség az elnyomás és a kényszer között is.

18./  Az alternatív szocializmus idején csak visszafelé ható elnyomás létezhet, a kommunizmus felső foka folyamatában viszont már csak a kényszer. A kényszer tudati alapja teszi indokolttá, hogy tisztázzuk, hogyan alakul a társadalom a tulajdonosi tudat rétegeződése szerint. Világossá tehető, hogy az alternatív szocializmusban még létezik, egyre elmosódóbban a társadalom hármas tudati tagozódása, (elmaradó, megfelelő, előremutató), a kommunizmus felső foka folyamatában már csak két tudati csoport létezik: a megfelelő és az előremutató.

19./ Befejezésül világossá válik, miért olyan nagy jelentőségű a szocializmus építése szempontjából a tudat formálása, a gondolkodás és a kételkedés kötelezettsége, a gyakorlati kérdések megoldása szempontjából az alternatívák kialakítása, az elméleti kérdésekben a hipotézisek megfogalmazása.

Az ajánlott írásmű terjedelme 4-5 ív. Tekintettel arra, hogy a témával mintegy tizenöt éve foglalkozom, viszonylag gyorsan lektorálásra kész állapotba hozható.

Budapest, 1980. április 8.

Válasz a szinopszisra: 

„Magvető Könyvkiadó                                        Budapest, 1980. V.6.
                                                                           Ikató sz: 142/980

A szerző címe

„Mit tud a tulajdonos?” című szinopszisára – amelyet a levelünkhöz mellékelve visszaszármaztatunk -, illetőleg a szocialista tulajdon tárgyköréből felajánlott tanulmány – ajánlatára visszatérve közöljük, hogy a tárgy kétségtelenül olyan, amelyet a Magvető szívesen venne föl Gyorsuló Idő sorozatába.

A szinopszis azonban természetesen csak a tárgyról és annak lehetséges tanulmányírói megközelítéséről tájékoztat. És ebben az esetben – hiszen eleve is érzékeny tárgyról van szó, amellett annak alighanem igen egyéni-újszerű megközelítéséről, - semmiképpen sem kaphatunk szinopszisban olyan alapos tájékoztatást, amelynek alapján szerződést tudnánk ajánlani.

Ajánlatában jelezte viszont, hogy a témával hosszú ideje foglalkozik, kéziratát viszonylag gyorsan tudná összeállítani. Erre a közlésre utalva jelezzük, hogy készséggel és érdeklődéssel olvasnánk az egész tanulmányt, a kész kéziratot. Kiadói kötelezettségünk nélkül közöljük ezt, mégis bízva abban, hogy – mint számos szerző – vállalja egy tanulmány megírásának kockázatát, bízva abban, hogy a Kiadó kéziratát a gyakorlata szerinti elmélyültséggel fogja vizsgálni és értékelni.

Csupán tájékoztatásul jegyezzük meg, hogy Gyorsuló Idő sorozatunk köteteinek előkészítésével már 1982-ben járunk, de ettől függetlenül szívesen fogadjuk a fölajánlott kéziratokat.

Tisztelettel Bor Ambrus”

A korrekt válaszon felbuzdulva, lázas munkába fogtam, és még májusban elkészült a tanulmány, amit elküldtem a kiadónak.

A válasz természetesen a szerzői jog szerint meghatározott időn belül megérkezett és szűkszavúan elutasító volt. Bor Ambrus szakértőknek adta ki a dolgozatot. Az elutasítást részletesen nem indokolták, – sajnos költözéseim során ez a levél elveszett. A lényege az volt, hogy okfejtésem érthetetlen, különben is, már mások foglalkoznak a témával.  Ha lett volna az elutasításnak tárgyszerű, érvelő indoka, akkor érdemes lett volna megőriznem, de így, az elutasítás tényén, az érthetetlenség állításán túl, mást nem közölt a hipotéziseimről.

Íme, a „veszélyes” hipotézisek:

MIT TUD A TULAJDONOS?

/18 hipotézis az alternatív szocializmusról./

Írta:
Dr. Halák László
Budakalász
Pipacs u. 4
2011

Mottó:

„Te tanítottál meg arra, hogy ne rejtsük el a világosságunkat. Jaj nekem, ha nem hirdethetem az igazságot!”

            Sütő András: Csillag a máglyán

„Ezek az urak azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot azzal, hogy a nevét megváltoztatják…”

            Engels Frigyes: A tekintélyről

„Az emberek egyáltalán nem társadalmi szokásaik gyökeres megváltoztatását, hanem csak azok kibővítését kívánják, ha ugyan kívánják. A többség tulajdonképpeni sóhaja és jajszava ez:

-         Ne zavarjanak bennünket abban, hogy a megszokott módon éljünk.

Lenin úgy megzavarta az embereket megszokott életükben, mint ahogyan előtte senki sem tudta megtenni.”

      Maxim Gorkij: V. I. Lenin

BEVEZETÉS

      Sem Lenin, sem a marxizmus klasszikusai nem mentettek fel bennünket az önálló gondolkodás kötelezettsége alól. Sőt! Követelik tőlünk, hogy a végtelen és állandóan változó világ megismerésére törekedjünk. Tengernyi új ismeret és gondolat lehetséges tehát, amit ők még nem ismertek fel, amit még nem gondoltak végig. Ezeket az ismereteket megszerezni, gondolatokat végig gondolni a mi feladatunk.

      Amit pedig megismertünk, elgondoltunk, azt ki is kell mondani. Ha nem mondjuk ki, ha tetteink nem tükrözhetik új ismereteinket, gondolatainkat, utódaink azt gondolhatják rólunk – de már kortársaink is! - megállítottuk magunkban a világot, amely nélkülünk, talán ellenünkre halad tovább a maga útján.

      Mondjuk tehát ki, cselekedjük tehát azt, amit ismerünk, amit értelmünk kiszűrt az ismeretlenből, az állandóan változóból.

      Új gondolatokat kimondani, szellemükben cselekedni majdnem olyan nehéz, mint felismerni és végiggondolni azokat. Új ismereteink nem hozzák magukkal keresztlevelüket, amelyen hozzáértő hivatalnokok feltűntették már, milyen névvel jelölhetjük meg pontosan új ismereteinket, hogy össze ne tévesszük a régiekkel. Ismereteink bővülésével nyelvújító mozgalomnak kellene együtt járnia, hogy ne a régi fogalmainkat húzzuk az új ismereteinkre. Nyelvújítási képesség hiányában marad a viszonyítás. Megpróbáljuk körülírni, mihez képest és miben új az új ismeret, gondolat, de akaratunk ellenére a régi fogalmak azonosságot kényszerítenek az új ismereteinkre. Természetesen fordítva is megtörténhet, hogy átkereszteljük a régit és azt hisszük, megtaláltuk az újat.

      Már Engels is azon gondolkozott, nem kellene-e az „állam” kifejezést a „közösség” kifejezéssel helyettesíteni, ha nem az elidegenedett, kizsákmányoló államról van szó, hanem a proletárok hatalmát megtestesítő erőszakszervezetről. Máskor pedig éppen arról írt, hogy hiába vonják össze a „nép” és az „állam” elnevezéseket, ha a lényeg nem változik, az elnevezés ugyan meg nem változtatja a valóságot.

      Hányszor tapasztaljuk, hogy az elnevezés változatlansága miatt, - pl. proletárdiktatúra, osztály, forradalom stb. – nem követjük nyomon a valóságos, a társadalmi viszonyokban bekövetkezett változásokat és nem vesszük tudomásul, sőt, fel sem merül bennünk, hogy az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus nem azonos a tőkés társadalomban létező proletariátussal. Inkább elviseljük, hogy a korábban volt egyértelmű osztálykategóriát foglalkozási kategóriává silányítjuk, ahelyett, hogy gondolatainkban rendbe szednénk a valóságot, és akkor az elnevezés esetleges azonossága ellenére is felismernénk azt az éles elválasztó határvonalat, amely az elnyomott proletariátust elválasztja az uralkodó osztállyá szervezettől. És ez az éles választóvonal nemcsak a hatalom választóvonala, hanem főképpen a termelőeszközök tulajdonáé és a tulajdonosok tudatáé.

      Ha ebben a körben maradunk, akkor újabb kifejezésre kell felhívnom a figyelmet, amely nem azonos azzal, amit korábban jelentett.

      Ha az uralkodó osztállyá szervezett proletár nem azonos a korábbi, a hatalomért harcoló proletárral, akkor a diktatúra sem azonos a korábbi diktatúrákkal, azokkal, amelyek a szocialista tartalmú társadalmi forradalmat megelőzően léteztek. Folytathatom a sort a forradalom kifejezésével és a demokráciával is, mert egyik sem azonos a korábbi fogalmakkal. Nemcsak annyiban nem azonos, mint amennyit a polgári és a proletár jelző eleve elárul.

      Sokan, – különösen a fejlett tőkés országokban, az ottani munkásmozgalomban, - úgy gondolják, ha elhatárolják magukat a tradicionálisnak  és demokrácia ellenesnek tekintett proletárdiktatúrától – illetve attól, amit a közelmúltig proletárdiktatúrának neveztek, - akkor ezzel választ is adtak arra, képesek-e lépést tartani a világ változásaival, vagy megbénítja őket a dogmatizmus. Pedig a lényeg nem az, hogy minek nevezzük a szocialista tartalmú társadalmi forradalom után létrejövő társadalmi irányítási rendszert, hanem az, hogy felismerjük-e miben különbözik minden korábban volt államtól, demokráciától és diktatúrától, mi az a soha nem volt újdonság benne, ami minden megelőzőtől megkülönbözteti.

      Engels szándéka, – felcserélni az „állam” kifejezést a „közösséggel”, – azért sikertelen, mert a „közösség” már akkor is létező fogalom volt, amikor az „állam” fogalom is létezett. Magyarázni kell tehát, hogy az „államot” helyettesítő „közösség” miben különbözik a korábban is volt közösséget jelentő közönséges közösségtől.

      Lenin is próbálkozott a „félállam”, a „mintegy állam” kifejezéssel az állam helyett, ha a szocialista forradalom utáni erőszakszervezetről van szó, de ez sem ment meg bennünket attól, hogy a proletár”államot” sok tartalmi vonatkozásban összemossuk a nem proletár állammal.

      A marxizmus klasszikusai egyértelműen megfogalmazták, mit értenek a proletariátus diktatúráján:

      A proletárdiktatúra az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalma – mondták, és ebből indulok ki én is, amikor azt vizsgálom, mit tud a tulajdonos a tulajdonosságáról és a tulajdonosi tudat hatásáról.

      Hogy az új elemeket ne keverjük össze a régiekkel, főképpen, hogy a mai fogalmainkban, hétköznapi és politikai tudatunkban szereplő un. proletárdiktatúrát ne keverjük össze azzal, amivé lennie kellene, és ami lehetne az új társadalomban, ezután az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalmát és azt a társadalmat, amelyben ezt a hatalmat gyakorolja, az alternatív szocializmus elnevezéssel fogom megjelölni.

      Nem tekintem az elnevezést tökéletesnek, - hiszen nagyon egyszerű lenne a tartalom teljessége, ha két szóval pontosan meghatározható lenne, - de azt feltétlenül kifejezi, hogy

                  a./ alternatívája annak, amit ma az un.”létező szocializmusnak” – korábban proletárdiktatúrának – tartottunk,

                  b./ tartalmazza a folyamatosság, a változás, a szabadon döntés lehetőségét, mint minden társadalmi elmélet és gyakorlat legfontosabb elemét.

      Mindebből máris kitűnik az a véleményem, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után NEM jött létre sehol sem az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalma. Ami létrejött, - és amit tévesen proletárdiktatúrának neveztek el, - az a személyi kultusz rendszere, amely mindmáig működik és létezik, tehát feltétlenül szükséges, hogy a MÉG NEM LÉTEZŐT elnevezésében is megkülönböztessük a létezőtől, ami viszont nem az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalma.

      Az első pillanatban talán szóelemzésnek tűnhet, ha felhívom a figyelmet az előbbi gondolatkörből a „szervezett” kifejezésre.

      Miért fogalmazták így? Miért nem érvényes a tőkés államra is, hogy az meg az uralkodó osztállyá szervezett tőkések hatalma? Véletlen ez a szóhasználat, vagy szándékos? Ha szándékos, miért szükséges? Mi különbség van a tőkés osztály és az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus között, amikor mindkét osztály úgy uralkodó, hogy egyidejűleg tulajdonosa a termelőeszközöknek?

      Azt a kérdést is feltehetjük viszont, hogy elégséges-e ebben az egy mondatban, vagy inkább ebben az egy kifejezésben meglévő különbségeket kutatni ahhoz, hogy tisztában legyünk az alternatív szocializmus mibenlétével? Elégséges-e ennek az egy kifejezésnek a vizsgálata ahhoz, hogy magyarázatát adjuk, miért azonosítják sokan a proletárdiktatúrát a személyi kultusszal? Hogyan jöhetett létre az állítólagos proletárdiktatúra körülményei között a személyi kultusz? Valóban a pluralizmus-e a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája?

Normal 0 21 false false