Kérdések sokasága tehető fel, és helyes választ csak akkor adhatunk, ha megtaláljuk azt a tényezőt, amely az összefüggések között a meghatározó. Véleményem szerint ez a tényező a termelőeszközök tulajdona, mégpedig abban az összefüggésben, ahogyan a tulajdonosság, vagy a tulajdontalanság meghatározza az adott társadalomban élő minden ember egyedi és közösségi létét, ahogyan tükröződik a tudatukban a meghatározottság ténye, ahogyan tudatuk befolyásolja egyéni és közösségi cselekvésüket.

      Jól tudom, hogy már itt az indulásnál ki kellene védenem azokat a lehetséges ellenvéleményeket, amelyek szerint sematikussá, egyetlen gyökerűvé akarom tenni tudati struktúránkat, ha mindent a tulajdonosi tudatból vezetek le.

       Egy percig sem vitatom, a világ sokszínűségét. Valóban nem is vezethető vissza minden a tulajdonosi tudatra, hiszen van néhány olyan meghatározó tényező, amelyek részesek a tudati struktúra kialakulásában és ezek között tartom lényegesnek, – a leglényegesebbnek, - a termelőeszközhöz fűződő tulajdonviszonyt. Ennek a viszonynak a tudati tükröződését vizsgálva, több olyan jelenségre is felhívhatjuk a figyelmet, racionális magyarázatukat is adhatjuk, amelyek e vizsgálat nélkül, – éppen az elnevezések korábban sok mindent azonosító, ezáltal félrevezető hatása miatt is, - nem illeszkednek a fejlődésünket meghatározó mozgástörvények rendszerébe, illetve csak úgy illeszthetők be, ha a mozgástörvényeket dinamizmusokból kiszakítva statikussá tesszük.

      Nem kívánok tehát mindent a tulajdonosi tudat alakulásával magyarázni, de szeretnék rámutatni, mi mindent befolyásolhat, – nem egyszer a lényeget meghatározó módon, - társadalmi valóságunk alakulásában.

      Önmagában az is feltételezés, hogy mindezekre a kérdésekre helyes válasz adható az általam választott elméleti jellegű kifejtéssel. Azt hiszem, az a helyes, ha nemcsak a válaszok helyességét tekintjük hipotetikusnak, hanem magukat a válaszokat is hipotézisként fejtem ki. A hipotéziseket természetesen lehet vitatni, de igazán csak az egyéni és a közösségi társadalmi gyakorlat, a gondos elméleti kifejtés igazolhatja, vagy cáfolhatja meg.

      Hipotéziseim kifejtésében tehát kiválasztom azt az alapvető viszonyt, amely az emberek és a termelőeszközök között jött létre és jön létre, mégpedig azáltal, hogy ezek a termelőeszközök egyben a tulajdonviszonyok tárgyai is, és azáltal, ahogyan ez a viszony tudatunkban tükröződik és cselekedetinket, magatartásunkat befolyásolja. Arra vagyunk tehát elsősorban kíváncsiak, mit tudnak az emberek saját tulajdonviszonyukról, és ez a tudat – de természetesen elsősorban a valóságos viszony, – hogyan befolyásolja őket társadalmi létezésükben, társadalmi kapcsolataikban.

      Marx a gazdaságfilozófiai kéziratokban írta:”… az embernek a munka , az élettevékenység, a termelő élet maga, csak eszközként  jelenik meg egy szükséglet, a fizikai egzisztencia fenntartására. De a termelő élet a nembeli élet. Ez az életet létrehozó élet. Az élettevékenység fajtájában rejlik a species egész jellege, a nembeli jellege és a szabad, tudatos tevékenység az ember nembeli jellege.”

      Feltételezésem, hogy ez a szabad, tudatos tevékenység azzal kezdődött, hogy a közösségben élő egyik ember fejében kialakult az első szerszám képe – adott esetben talán egy kőről az a kép, hogy szerszámként, eszközként használható. A kép kialakulását követte a tett, vagyis a szerszám kialakítása, - és ezzel elkezdődött a természet tudatos, célszerű átalakítása az ember, az emberek közössége számára.

      Azt kell tehát a továbbiakban megvizsgálni, hogy ha az ember nembeli jellegét a szabad és tudatos tevékenység biztosítja, akkor a termelőeszközök állapota, a termelési tapasztalatok minősége, a termelési viszonyok alakulása mennyire teszi lehetővé, hogy tudata, amelynek alapján cselekvését tudatosnak tekinthetjük, a valóságot tükrözze, hogy a téves tudat mellett is szabad-e a tudatosan cselekvő ember, vagy csak akkor szabad, ha egyben a tudata is helyes?

AZ ELSŐ HIPOTÉZIS A TULAJDONOSI TUDATRÓL

      Első hipotézisünk legyen tehát annak állítása, hogy a nembeli tevékenység során a munkaeszközre, mint a tulajdon tárgyára kialakult tudat az emberiség fejlődése, az emberiség társadalmi létezése folyamán nem tükrözte pontosan, ma sem tükrözi még emberiségméretekben azt az állapotot, amelyben az ember, mint tulajdonos létezik. Még kevésbé tükrözi azt az állapotot, amelyben a rendelkezésre álló tárgyi feltételekből a legtökéletesebb szerszámot alakíthatná ki és ezeket az eszközöket a legtökéletesebben használhatná.

Az embert szabad, tudatos tevékenységében jelentős mértékben befolyásolta, gátolta vagy ösztönözte annak a ténynek a felismerése, a felismerés mértéke és minősége, hogy a termelőeszközök nemcsak a természet átalakításának eszközei, hanem a tulajdonviszony tárgyai is. A termelőeszközökre vonatkozó tulajdonosi tudat éppen úgy az emberi fejlődés része, mint minden más, emberrel kapcsolatos jelenség. A téves tudat mellett cselekvő ember tehát hiheti magát szabadnak – ezt látjuk majd a tulajdonosi akarat elemzésénél, - de igazán csak akkor érvényesülhet nembeli jellege a szabad, tudatos tevékenység, ha a tudata helyes, ha az a valóságot tükrözi.

A valóságot tükröző tulajdonosság lényegét két nézőpontból fogalmazhatjuk meg.

Az első nézőpont: Egyik nézőpontunkat objektivitás, tudatunktól bizonyos függetlenséget élvező állapot jellemzi, vagyis az, ahogyan a tulajdon meghatározza közvetlenül vagy közvetve – esetleg egyidejűleg mindkét módon – az ember egyedi és közösségi létét.

A második nézőpont: Második nézőpontunk szubjektív jellegű annyiban, amennyiben, - legalább is látszólag, - külső körülményektől függetlenül lehetővé teszi a tulajdonos akaratának érvényesítését. Ebben az utóbbiban tükröződik ugyanis, hogy az első nézőpontunk szerint, mit tükröz a tulajdonos tudata, mi látszik ebből a cselekvésében, magatartásában.

Ezzel a fogalmazással a tudat rendkívül fontos szerepére kívánom felhívni a figyelmet. Hiába létezik ugyanis objektíven egy állapot, ha az ember nem ismeri azt fel. Cselekvésével, magatartásával szembe kerülhet az objektív állapottal, amíg ellenkező esetben, azt hiszi, minden tőle függ, hiszen ő a tulajdonos, azt csinál, amit akar, szubjektuma korlátlanul úr a folyamatok felett, - de ez éppen úgy a tévedés tükröződése, mint az előző esetben.

A helyes, a valóságot tükröző tudat szempontjából mikor válik tehát a termelőeszköz a természet átalakításának eszközéből, egyben a tulajdonviszony tárgyává is? Kíséreljük meg a válaszadást a már ismert és elfogadott társadalmi korszakok elemzése alapján.

MÁSODIK HIPOTÉZIS A KÖZÖSSÉGI ÉS AZ EGYEDI LÉTEZÉS MEGHATÁROZOTTSÁGÁRÓL.

      Bár itt az ősközösségi társadalomról lesz szó, ezt megelőzve, általános értelemben megfogalmazzuk, hogyan határozhatja meg az ember, az emberek egyéni, közösségi létét a termelőeszközök tulajdonviszonya. Hipotézisünk kifejtéséhez az előző hipotézisnél említett nézőpontok alapján fogjunk hozzá.

      A termelőeszközök tulajdonviszonyának kétféle módon nyílik lehetősége arra, hogy meghatározza az ember, az emberek egyéni, illetve közösségi létét.

      1./ Ha a termelőeszközök magántulajdonban vannak, akkor az adott társadalomban élő emberek közösségi létét közvetlenül határozza meg ez a tény azáltal, hogy az adott társadalomban élő embereket két csoportra osztja. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik tulajdonviszonyuk alapján kizsákmányolók, vagy azok lehetnek, (például a kistulajdonosok,) vagyis általában azok, akiknek termelőeszköz magántulajdona van. A másik csoportba azok tartoznak, akiket kizsákmányolnak, vagy kizsákmányoltakká válhatnak, (például a kistulajdonosok), - vagyis általában azok, akiknek nincs, vagy csak kevés termelőeszköz van a magántulajdonában.

      A termelőeszközök magántulajdona  az adott társadalomban élő emberek egyedi létét is közvetlenül határozza meg, akár rendelkeznek termelőeszköz magántulajdonnal, akár nem. Hiszen, akinek termelőeszköz magántulajdona van, annak az egyedi léte attól függ, hogy a termelőeszközeinek milyen a mennyisége, a minősége. Akinek viszont nincs tulajdona, annak az egyedi létezése is ettől függ, hiszen a munkája csak annyiban biztosíthatja egyéni létezését, amennyiben a kizsákmányolás ténye ezt lehetővé teszi. A munka tehát, mint célszerű és tudatos tevékenység mindkét esetben csak motiválja az egyedi létezés feltételeit, de a közvetlen meghatározottság a tulajdonosságtól, vagy a tulajdontalanságtól függ.

      2./ Ha a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak, akkor az adott  társadalomban élő emberek közösségi létét közvetlenül határozza meg ez a tény, azonban teljesen másképpen, mint az előző esetben. A termelőeszközök társadalmi tulajdona ugyanis nem osztja két részre a társadalmat, hanem a társadalmi, közösségi létet azzal biztosítja közvetlenül, hogy az adott társadalomban senki sem lehet kizsákmányoló, és senki sem lehet kizsákmányolt.
      Azonnal nyilvánvaló, hogy az adott társadalomban élő emberek egyéni létezését  a termelőeszközök társadalmi tulajdona nem határozza meg közvetlenül. - ellentétben a magántulajdonú termelőeszközzel. Az egyéni létezés meghatározottsága közvetett. A termelőeszközök társadalmi tulajdonának további lényeges  különbsége az egyéni létezés meghatározottságára, - viszonyítva a termelőeszközök magántulajdonban létéhez, - hogy a korábban motiváló tényezőként szerepet kapó tudatos, célszerű tevékenység, - a munka, - itt meghatározó elemmé lép elő.

      Azt, hogy a társadalmi tulajdon mennyisége, és minősége ugyanis közvetlenül nem biztosítja az adott társadalomban élő emberek egyedi létezésének meghatározottságát, csak akkor látjuk igazán, ha megvizsgáljuk a termelőeszközökhöz fűződő tulajdonviszonyukat a másik nézőpont szerint is. Itt még megjegyzem, hogy a közvetlen meghatározottság hiánya nemcsak előnyöket rejt magában az emberek számára, hanem súlyos veszélyt is, mert a hatásrendszer fel nem ismerése súlyos következményekkel jár, – például a személyi kultusz, az un, proletárdiktatúra egész korszakában, - mint ezt a továbbiakban látni fogjuk.

      A tulajdonviszonyok másik nézőpontja , - mint korábban már említettem, - a tulajdonosi akarat érvényesítésének körülményeit tárja fel.

      Engels az akarat eredőiről így ír egyik levelében:
      „… a történelem úgy készül, hogy a végeredmény mindig sok egyes akarat összeütközéséből származik … melyek eredője,  - a történelmi eredmény, - ismét úgy tekinthető, mint az egészében véve tudat és akarat nélkül működő hatalom terméke. Mert azt, amit minden egyes ember akar, mindenki más megakadályozza, és azt, ami kialakul, senki sem akarta…”

      Bizonyítani szeretném, hogy a történelmi eredmény alapvetően attól függ, hogy a tulajdonosi akarat, - amelynek érvényesítését tulajdonos elérni kívánja, ha saját akaratáról van szó, és minden tulajdonos megakadályozni akarja, ha a másik tulajdonos akaratáról van szó, - hogyan érvényesül, mi, miért, és mennyire korlátozza azt.

      a./ Ha a termelőeszköz magántulajdonban van, a tulajdonos azt hiheti, hogy tulajdonával azt teheti, amit akar. Vagyis, a termelőeszközt használhatja célszerűen, - fogalmilag ez alatt azt értem, hogy a természet átalakítására az ember számára, - vagy célszerűtlenül, a természet elpusztítására, az ember kárára, akár a termelőeszközt el is pusztíthatja. Azért írom, hogy „hiheti”, mert a tulajdonviszonya alapján meg is teheti, hogy például elpusztítja a termelő eszközét. „Jogában áll” megszüntetni tulajdonosságát, azáltal, hogy elpusztítja a termelőeszközét. Mint később látni fogjuk, ezzel a jogával, - bár élhetne, - éppen azért nem él, mert akkor megváltozik közösségi létének állapota és egyedi léte is más alapokra helyeződik. A tulajdonosi akarat létezése, - érvényesíthetőségének viszonylagossága, - bizonyítja éppen a magántulajdon már többször említett közvetlen meghatározó jellegét.

      Itt jegyzem meg, hogy az egyéni, közösségi lét kifejezést abban az értelemben használom mindvégig, hogy ez az emberi létezés másik oldala. Az egyik kétségtelenül a biológiai, a fizikai létezés. Az ember azonban egyidejűleg társadalmi létező is, és ennek a társadalmi létezésnek a két oldalát jelölöm egyéni és közösségi létezés kifejezéssel.

      b./ Lehet-e tulajdonosi akarata a társadalmi tulajdonosnak?

      Ha jól megvizsgáljuk a tulajdonosi akaratot, akkor kiderül, hogy annak abszolút érvényesítése, - például a termelőeszköz tudatos célszerűtlen használatában, - az ember egyedei és közösségi létezése ellen hat.

      A társadalmi tulajdon lényege éppen abban van, – a második nézőpontunkból, az akarat nézőpontjából vizsgálva, - hogy kizárja a tulajdonosi akarat létezését, illetve úgy módosítja azt, hogy már nem is lehet akaratnak tekinteni, mivel a társadalmi tulajdonosok NEM akarhatják a termelőeszközök célszerűtlen működtetését. „Akaratuk” csak arra irányulhat, hogy a termelőeszköz a célszerű emberi tevékenység eszköze legyen a természet ember számára történő átalakításában. (Itt természetesen még nyitott kérdésnek kell tekintenünk a tulajdonosok körének meghatározását, valamint a tulajdonos és a birtokos, a bérlő magatartása közötti különbségek kérdését.)

      Vessünk most egy pillantást az ősközösségi társadalom tulajdonviszonyaira.

      Tegyük fel tehát a fenti általános megállapítások után a kérdést: Lehetséges-e, hogy az ősközösségi társadalomban a termelőeszközök társadalmi tulajdonban lettek volna? Lehetséges-e, hogy magántulajdonban voltak? Oszthatta-e két csoportra nézőpontunk szerint az ősközösségi társadalmat a termelőeszközökhöz fűződő viszonyuk? Érvényesülhetett-e valamiféle tulajdonosi akarat?

      Tekintettel arra, hogy az eszköz, a termelési tapasztalat stb. olyan fejletlen volt, hogy az egyéni szükségletet meghaladó termék létrehozása egyénileg lehetetlen volt. Továbbá tekintettel kell lennünk arra, hogy a munkamegosztás nem a személyes szükségletet meghaladó termékmennyiség lehetőségén alapult, hanem éppen azon, hogy közös cselekvés nélkül még a személyes szükséglet sem volt előállítható, nyugodtan állíthatjuk, hogy az ősközösségi társadalmat még nem osztotta kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra,  a termelőeszközök mennyisége, és minősége a tulajdonviszonyok alapján. Ebben a vonatkozásban tehát úgy működik az ősközösségi társadalom, mintha a termelőeszközök társadalmi tulajdonban lettek volna. Állíthatnánk-e ezen az alapon, hogy az ősközösségi társadalom nem volt a termelőeszközök magántulajdonának társadalma? Kétségtelen tény, hogy a kőbaltás ember elvileg eldobhatta volna a kőbaltáját azzal, hogy nem kívánja tovább használni. Elvileg akarhatta volna, hogy azt tesz a termelőeszközével, amit akar. Viselkedhetett volna úgy, mint egy termelőeszköz magántulajdonos. Magántulajdonosi társadalom volt-e ettől az ősközösségi társadalom? Kétségtelen, hogy az eddig leírtak ellentmondásai fokozhatók. Ez az állapot azonban nem a tulajdonviszonyok fejlettségének volt köszönhető, hanem a termelő erők fejletlenségének.

      Teljesen értelmetlen dolog lenne a kőbaltát társadalmi tulajdonnak tekinteni, annál is inkább mivel a primitív termelőeszköz éppen úgy közvetlenül határozta meg a használó, birtokló ember egyedi és közösségi létét, mintha a termelő eszköz magántulajdonban lenne. Ezzel szemben kétségtelen, hogy az ősközösségi ember szándéka a termelőeszköz célszerű működtetésére irányult éppen úgy, mintha társadalmi tulajdonban lenne. A kép tehát meglehetősen vegyes. Ezt a tarkaságot az idézi elő, hogy a termelőeszközt egyidejűleg a tulajdon tárgyának is akarjuk tekinteni, mert csak így vonhatunk le létezéséből messze vezető következtetéseket. A termelési viszonyok fejletlensége következtében azonban látnunk kell, hogy a kezdetleges termelőeszköz nem alkalmas arra, hogy a tulajdon tárgya legyen, sem magántulajdoné, sem társadalmi tulajdoné. Egyszerűen használati eszköz, amellyel a közösség együttműködése eredményeként ki lehet elégíteni mind az egyéni, mind a közösségi létezés fizikai szükségleteit. Nincs tulajdonosi tudat, és nincs ennek következtében hatása sem a társadalmi létezésre. Ha a kezdetleges termelőeszközt nem akarjuk egyben a tulajdon tárgyának is tekinteni, azonnal egyértelművé válik, az ősközösségi társadalom „termelőeszköz tulajdonviszonya”. Nincs ilyen, és nincs tulajdonosi tudat sem, és nincs tulajdonosi akarat sem. Ez az egyértelmű kép egyben hozzásegíthet bennünket újabb hipotézis megfogalmazásához, amely közelebb visz bennünket kitűzött célunk eléréséhez, az alternatív szocializmus jellemzőinek felismeréséhez.

A HARMADIK HIPOTÉZIS A TULAJDONVISZONYOK TÖRVÉNYSZERŰ FEJLŐDÉSÉRŐL.

Az ősközösségi társadalomról leírtak alapján feltételezhetjük, hogy a tulajdonosi tudat nem a termelőeszköz megjelenése pillanatában keletkezik, hanem akkor, amikor a termelőeszköz alkalmassá válik arra, - a termelési viszonyok fejlődése során, - hogy egyben a tulajdonviszony tárgya is legyen.

Amíg a termelőeszköz csak arra alkalmas, hogy a közös tevékenység részeként bekapcsolja az embert a közös”termelésbe”, addig tulajdonosi tudatot nem válthat ki, hiszen a megtermelt termék kisajátítása sem lehet más, mint közös. Ez a termelőeszköz az adott közösségen belül sem válthat ki tulajdonosi tudatot.

Ha két közösség összecsapott egymással, akkor sem a tulajdon megszerzése a cél, hanem a konkrét eszköz megszerzése. Nincs értelme több termelőeszközzel rendelkezni, mint amennyit az emberi közösség részeként működtetni tud, hiszen a termelőeszközzel a személyes szükségletet meghaladó terméket egyedül még nem lehet létrehozni, sőt a közösség alapvető szükségleteit is csak szűkösen lehet kielégíteni. Ezért az emberi, – szabad, tudatos, - tevékenység nem a termelőeszköz mennyiségének a növelésére, hanem a minőség javítására, és a tapasztalatok megszerzésére irányul.  A termelőeszközök minőségében bekövetkező változás és a termelési tapasztalatok bővülése vezethet el ahhoz, hogy a mennyiségnek is szerepe legyen, hogy kialakulhasson a tulajdonosság tudata. A tulajdonosság, a tulajdonosi tudat, és magatartás kialakulásának alapvető feltétele a személyes szükségletet meghaladó termék előállításának, és az ezen alapuló munkamegosztás lehetőségének megléte.

Mivel az ősközösségi társadalomban egyik lehetőség sem létezett, nem volt sem magántulajdonosi, sem társadalmi, – közösségi – tulajdonviszony, és nem volt tulajdonosi tudat, és akarat sem. Éppen ezek kifejlődése vezetett az ősközösségi társadalom felbomlásához. Megjegyzendő, hogy a tulajdonosi tudat hiánya nem azt jelenti, hogy az ősközösségi ember és mondjuk a kőbaltája között ne lett volna az eszközre irányuló érzelmi, tudati viszony.  Volt törekvés az elkészítésére, a megszerzésére, volt öröm a birtoklás ténye felett, szomorúság, ha eltörött, elveszett, megsemmisült, de ezek mind a termelőeszköz használati jellegéből fakadtak, ahhoz kötődtek, erre irányultak, nem a tulajdonviszony tárgyára.

A továbbiakban a tulajdonosi tudatot, - éppen a fejlődés következményeként, - a tulajdonosi jogtudat értelmében használom. Azt is megjegyzem, hogy ez kezdetben még nem azonosítható a jogszabályokban megfogalmazott tulajdonosság tudatával, a tulajdonosi jogviszonyokkal. A kezdetekben az a lényeges, hogyan alakul ki a tulajdonosi tudat, hogyan tükröződik ez a tulajdonosok viselkedésében, hogyan ismeri fel az ember a tulajdonosságból fakadó kibővült lehetőségeket. A tulajdonjog nem forrása kezdetben a tulajdonosi viszonynak, hanem következménye. Az ősközösségi társadalom felbomlásának időszakában a tulajdonosi tudat nem azonos a konkrét jog tudásával és nem egyenlő a konkrét jogtudattal.

Amint a termelőerők fejlődése lehetővé tette a többlettermék előállítását és az ezen alapuló munkamegosztás kialakulását, azonnal megváltozott a termelési mód is, azonnal megjelent a termelőeszközök magántulajdona, ezzel együtt az abszolút tulajdonosi tudat, és az ezt kifejezésre juttató tulajdonosi akarat és a többlettermelés eredményének tulajdonosi kisajátítása.

A tulajdonosi első és alapvető elemeként azt a felismert tényt tartalmazza, hogy a létezés közvetlenül függ a tulajdonviszonytól. Ez a tudat azáltal lett abszolút a létrejötte pillanatában, hogy a korábban egymásra utalt embereket azonnal két csoportra osztotta, kizsákmányolókra, vagy azzá válható emberekre és kizsákmányoltakra, vagy azzá válható emberek csoportjára. Az emberek egymás közötti kapcsolatokban kizárólagos értékmérővé tette a termelőeszköz tulajdon mennyiségét és minőségét.

Az abszolút jelleg másik lényeges eleme a tulajdonosi akarat abszolút érvényesítésére irányuló törekvés volt.

Ez az az elem, ami a legveszélyesebb a tulajdonosi tudatban. Az abszolút tulajdonosi akarat ugyanis nemcsak önpusztító jellegű, – hiszen mindenkit szembeállít a másik emberrel, - hanem végső soron az egész emberiséget létében fenyegeti, mivel azt a hamis tudatot erősíti, hogy a „gazdag ember”- a termelőeszköz tulajdonosa, - azt teheti, amit akar, nemcsak akkor, amikor a tulajdonával kapcsolatban dönt, vagy tesz valamit. Az abszolút tulajdonosi tudat érvényesülésének legtragikusabb megjelenési formája a rabszolgatartó társadalom, amelyben a termelőeszközzel nem rendelkező ember is tulajdonná válik, és a tulajdonos akaratától függően „használható” célszerűen, vagy akár el is pusztítható.

Feltűnő ellentmondás, hogy az abszolút tulajdonosi tudat, és az azt felszínre segítő abszolút tulajdonosi akarat korlátozása, elsősorban a tulajdonos önérdekéből indul ki. A tulajdonos saját, jól felfogott érdekében kezdi felismerni, hogy eszközeinek, - közöttük rabszolgáinak, - pusztításával saját magát veszélyezteti. Csak másodlagos felismerés, - és igen lassan érvényesülő tendencia, - hogy az abszolút tulajdonosság, magát a magántulajdont is veszélyezteti, amennyiben szembeállítja egymással a tulajdonosokat, és a szükségesnél jobban korlátozza a tulajdonosi akarat érvényesítésének lehetőségét. Megkezdődik tehát az abszolút tulajdonosi akarat érvényesülésének korlátozása, - és az akaratok eredőjeként a történelmi eredmény változása. (l: Engels) Elkezdődik egy olyan objektív fejlődési folyamat, amely szükségképpen elvezet a termelőeszközök magántulajdonától a termelőeszközök társadalmi tulajdonához.

Tévedés lenne természetesen azt hinni, ha már a rabszolgatartó társadalomban felismerte volna valaki, hogy a termelőeszközök magántulajdonát  fel kell váltania a társadalmi tulajdonnak, akkor az esetleges tudatformálással megvalósítható lett volna. Nemcsak a tudati tényezőknek kell megváltozniuk a termelőerők fejlődési folyamatában, hanem az eszközöknek is. ( Marx felismerése, hogy a termelő eszközök, és a termelési viszonyok fejlődése vezet el a munkásosztály kialakulásához is, ezt támasztja alá. ) Ehhez viszont a tudomány és a technika olyan fejlettségéhez, - és ehhez kapcsolódva a tudat olyan átalakulásához, - kell eljutni, ami elvezethet a termelőeszközökkel, tulajdonosi akarattal rendelkező emberek tulajdonosi tudatának módosulásához. Látható, hogy a tudat átalakulását sok egyéb feltételnek kell megelőznie, illetve együtt alakítania.

Az abszolút tulajdonosi tudat, a tulajdonosi akarat korlátozásának folyamat akkor fejeződik be, akkor enyészik el majd teljesen, - vagy legalább is, világméretekben meghatározó jellegében enyészik el, - akkor vált át más minőségű tulajdonosságra, amikor megszűnik benne a szubjektív akarat érvényesítésének lehetősége. A korlátozási folyamat befejeződése, tehát a tulajdonosi akarat érvényesítésének elvi lehetőségére vonatkozik, hiszen a célszerű használatban is lehetségesek különböző nézőpontok, amelyek azt a látszatot keltik, mintha lehetséges lenne szubjektív tulajdonosi tudat szerint dönteni. Tegyük hozzá, hogy a korlátozási folyamat során soha nem vonták kétségbe a tulajdonos tulajdonosi jogainak korlátlanságát, - elvileg! Gyakorlatilag azonban éppen a tulajdonos, és a tulajdonosok védelme érdekében egyre korlátozottabb a tulajdonos akaratának érvényesítési lehetősége. A korlátozási folyamat befejezéseként létrejövő új tulajdon már más minőség, már nem magántulajdon, hanem társadalmi tulajdon lesz – függetlenül az akkori elvevezésétől.

Harmadik hipotézisünk tehát az, hogy az emberi társadalmakban a tulajdonviszonyok fejlődésében objektív törvényszerűség érvényesül. Eszerint a termelőeszközök tulajdonviszonya  a magántulajdontól a társadalmi tulajdon felé halad, miközben a tulajdonosi tudat az abszolút tulajdonosi tudattól, a magántulajdonosi akarattól a társadalmi tulajdonosi tudat felé halad, amelyben  az akarat, mint ilyen, már nem játszik szerepet. ( Az akarat minden bizonnyal a működtetés módozataira irányul majd. )

A haladás fontos eleme a korlátozási folyamat, amely a tudományos, technikai fejlődéstől függve megteremti azt a lehetőséget, amelyben az abszolút tulajdonosi tudat tudatot kiváltó termelőeszköz magántulajdon eljut a szubjektív, akarati elemeket társadalmi méretekben nélkülöző, társadalmi tulajdonviszonyokhoz, és az ennek megfelelő tulajdonosi tudathoz.

A harmadik hipotézisünkből néhány következtetést is levonhatunk.

Az első következtetés : A termelőeszközök magántulajdona, jelenjék is meg bármilyen formában az emberi társadalmi fejlődés fokozataiban, mindig tartalmaz egy jellegzetes, közös elemet. Ez a közös elem pedig a tulajdonos és a tulajdon tárgya,  a termelőeszköz közötti valamiféle szoros, szinte személyesnek nevezhető kapcsolat.

Az egyéni és a közösségi lét közvetlen meghatározottsága, a tulajdonosi akarat érvényesíthetőségének lehetősége, a tulajdonosi tudatban az akarati tényező meghatározó jellegű érvényesülése mind arra vall, hogy azokban a társadalmi formákban, amelyekben a termelőeszközök magántulajdona a jellemző, a tulajdonos és a tulajdon között, ez a személyes jellegű kapcsolat, függvénye a tulajdonosi akarat érvényesítési lehetőségének. Ha tehát korlátozzák az akarat érvényesíthetőségét, lazulnak a személyes jellegű kapcsolatok. Micsoda különbség a tulajdonos és a tulajdon közötti viszonyban, ha összevetjük az ókori rabszolgatartó társadalomban meglévő szoros kapcsolatot az állammonopolista kapitalizmusban egy nemzetközi vállalat tulajdonosainak és a tulajdonukat képező termelőeszközök kapcsolatával! Ebben a változatban, mint már említettük, nagy szerepet játszik a technikai, technológiai, tudományos fejlődés is. Mégis, hipotézisünk szerint, a lényeg szempontjából sem közömbös, hogy milyen változás zajlik le a személyes jellegű kapcsolat tudati tükröződésének körében, a tulajdonosi akarat korlátozása következtében.

Azért, hogy mindvégig kitűnjék, most nem a magántulajdonra vonatkozó hagyományos elemzéseket kívánom ismételni, hanem a tulajdonosság fejlődésének törvényszerűségeit, ezért  a továbbiakban gyakran alkalmazom majd korszak meghatározóként a „személyes kapcsolatot biztosító”, illetve a a „személyes kapcsolatok lazulásának”, vagy a „személytelen kapcsolatot biztosító” jelzőket.

A második következtetés: Ha a magántulajdonosi társadalmi formák mindegyikében ez a személyes jellegű, egyre korlátozottabban érvényesülő, egyre lazább kapcsolat jellemző, akkor azokat a társadalmakat, amelyekben a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak, személytelen kapcsolatot biztosító tulajdonosi társadalmaknak tekinthetjük.

A harmadik következtetésünk következménye az előző következtetéseknek, azok többrétegű értelme miatt.

Ha ugyanis a rabszolgatartó társadalmak kezdetétől az alternatív szocializmus társadalmáig mindvégig magántulajdonban vannak a termelőeszközök, akkor a két végpont közötti társadalmi formák időszakában lényegüket tekintve nem jöttek létre új tulajdonosi minőségek, csak az adott magántulajdonosi minőségen belül alakultak ki újabb, és újabb fokozatok, formák. Ezek az új, - lényegüket tekintve belső, - minőségek, változások tehát a személytelenné válás folyamatának egy-egy állomását jelzik. Ezek az állomások, mintegy belső minőségi csomópontok a tulajdonosi akarat korlátozásának folyamatában.

Igazán új minőséget csak az a változás hoz létre, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonát teremti meg.

Az emberiség története osztályharcok története – ez közismert állítás. Az is közismert, hogy az osztályharc csúcspontja a társadalmi forradalom. Ha tovább elemezzük a tulajdonviszonyokban végbemenő változásokat, akkor érthetővé válik, hogy a társadalmi forradalom miért jelentős esemény az adott társadalom életében.

Hatalmi változásokat gyakran kiáltanak ki forradalmi változásnak. Ebben a forradalom fogalmának értékcsökkenése mellett, - ( gondoljunk csak arra, hogy a divat és a szexualitás „forradalmától” indulva, hány és hány „forradalmat” találtak már ki, ) – olyan propagandisztikus célok is kifejeződnek, amelyek a forradalom címkéjével kívánják megnemesíteni és a haladást szolgálónak feltüntetni a hatalom változásának tényét, módját, célját, eszközeit.

Pedig, ha hipotézisünk igaz, akkor a társadalmi forradalom lényege nem a hatalom birtokosaiban bekövetkező változásban van.

A társadalmi forradalom lényege a tulajdonviszonyok minőségi változása, amit rendszerint a hatalmi viszonyok változása is követ. Csak amíg a tulajdonviszonyok változása nélkülözhetetlen eleme a társadalmi forradalomnak, addig a politikai hatalom változása a nélkülözhetetlen elem következménye, és nem is mindig karakterisztikus elem. Ezekről a későbbiekben még lesz szó, de már itt is megemlítem, hogy éppen a tulajdonviszonyok fejlődésének objektivitása miatt, még azokban az esetekben sem a hatalom a lényeg, még akkor is csak eszköz szerepet tölt be, amikor a hatalom megszerzése megelőzi a tulajdonviszonyok jellegzetes átalakulását.

Ha ugyanis az adott minőségen belül vizsgálva is látható, hogy a társadalmi forradalom lényege a tulajdonviszonyok változása, mennyire így van ez, ha a társadalmi forradalom valóban gyökeresen új minőséget segít a felszínre, esetünkben a termelőeszközök magántulajdona helyett a termelőeszközök társadalmi tulajdonát! Világosan látni kell, hogy a társadalmi forradalom lényege a tulajdonviszonyok változásának érvényre juttatása, akkor ebben a hatalom megváltoztatása csak eszköz lehet és nem a társadalmi forradalom célja . (Hogy milyen következményekkel jár, ha a hatalom eszközből céllá változik, arról a későbbiekben szintén lesz még szó.)

Harmadik hipotézisünkben megfogalmazott törvényszerűség szerint elemezhetnénk a rabszolgatartó társadalmak mellett a feudális, majd a polgári társadalmak különböző fokozatait. Felderíthetnénk nagyon érdekes elemeket, amelyekkel a tulajdonosi akarat érvényesülését egyre jobban korlátozzák anélkül, hogy a tulajdonosság korlátlanságának elvéhez hozzányúlnának. A korlátlanság elvét csak abban az esetben vetette fel a fejlődés, amelyben a tulajdon tárgya maga az ember volt. De éppen az amerikai rabszolgatartás bizonyítja, hogy a termelőeszközök magántulajdonán alapuló társadalomban a tulajdonosság korlátlanságának elve mindig erősebb tendencia, mint annak a tudomásul vétele, hogy a tulajdonosságot korlátozni kell a termelőerők fejlődésének összefüggésében egészen addig, amíg az egész minőség át nem változik új minőséggé, a magántulajdon társadalmi tulajdonná válva.

A részletek érdekességének nagy a csábítása, mégis álljunk ellen a csábításnak, és csak addig vizsgáljuk, hogy a tulajdonviszony kialakulása hogyan tagolja osztályokra a társadalmat, és ezek az osztályok milyen tudati tartalmak hordozói.

A NEGYEDIK HIPOTÉZIS, A TÁRSADALOM TULAJDONOSI TUDATI TÉNYEZŐK SZERINTI HÁRMASD CSOPORTOSÍTÁSÁRÓL:

Fogalmazzuk meg negyedik hipotézisünket, amely szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapuló társadalmakban, – vagy ahogyan ezeket a vizsgálatunk szempontjából közös jellegük szerint más jelző alá vonjuk, - a személyes kapcsolatot biztosító, de a kapcsolatok egyre fokozódó lazításának társadalmában a társadalmi osztályok tudati tartalmukat tekintve három csoportba sorolhatók. Már itt megjegyzem, hogy ezek az osztályok valóságosan létező osztályok és az egyes csoportokhoz is, társadalmi méreteket tekintve valóságosan létező osztályok tartoznak. (E megjegyzés fontosságát, majd az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus vizsgálatánál  láthatjuk igazán.)

Mint láttuk, a termelőeszközök magántulajdona drasztikus következetességgel osztja ketté a társadalomban élő embereket.

Egyik oldalra sorolja azokat, akik kizsákmányolók, – a termelőeszköz tulajdonuk mennyisége és minősége alapján, - illetve ide sorolja azokat is, akik bár magántulajdonosok, pl. kisiparosok, - éppen tulajdonuk mennyisége és minősége alapján, - csak lehetőségként, potenciálisan válhatnak kizsákmányolóvá.

A másik oldalra azokat sorolja, akik termelőeszköz magántulajdonnal nem rendelkeznek és ezért kizsákmányoltak, vagy azzá  lehetnek.

A két csoporton belül az adott társadalomban társadalmi osztályok léteznek, attól függően, hogy milyen a termelőeszközökhöz fűződő tulajdonviszonyuk, milyen a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük, milyen a részesedésük a megtermelt javakból. Az utóbbi kettő lényegében az első elemtől függ, tehát látható, hogy az osztályhoz tartozás lényegi eleme a tulajdonosság, vagy a tulajdontalanság.

A tulajdonosi tudat azonban nem alakul ilyen „egyszerűen”.

Az adott társadalom éppen a fejlődés és a változás következtében egyes osztályoknak kedvezőbb feltételeket teremt, mint más osztályoknak, annak ellenére, hogy esetleg rendelkeznek termelőeszköz magántulajdonnal. Azok között is eltérhetnek a létfeltételek, akik magántulajdonnal nem rendelkeznek.

Erre az állapotra tekintettel kialakul az adott társadalomban élő emberek hármas tudati csoportja.

Az első tudati csoportba azok tartoznak, akiknek az adott társadalom a legszélesebb lehetőségeket biztosítja, akiknek tehát az adott társadalom fenntartása érdekükben áll.

A második tudati csoportba azok tartoznak, akiknek az előző társadalmi forma biztosította a legkedvezőbb, vagy a jelenleginél elviselhetőbb feltételeket. E csoportot érdekei ösztönzik, hogy visszafordítsák a fejlődés irányát, állítsák vissza régi jogaikat, lehetőségeiket, és térjenek vissza az előző termelési módhoz, társadalmi formához.

A harmadik csoportot azok képezik, akiknek már nem felel meg az adott társadalmi forma, az uralkodó termelési mód és ezért a haladás irányában kívánnak változtatni azokon.

A kapitalizmus kezdeti stádiumában például az első csoporthoz tartozik a kialakuló tőkés, polgári osztály, a másodikhoz a földbirtokosok és a kisparasztok, - rövid ideig talán még a gépromboló munkások is, - de a harmadikhoz mindenféleképpen a kialakuló proletariátus.

Ha az időben és térben visszafelé haladunk, akkor a feudalizmus utolsó stádiumában a polgárság a harmadik csoporthoz tartozik, és a földbirtokosok többsége tartozik az első csoporthoz. Az osztályok tudati csoporthelyzete tehát nem állandó, ennek megfelelően a magatartása, egymáshoz való viszonya is a fejlődés függvényében változik. (Nagyon szemléletes példa erre hazánkban a XIX század reformkori állapota, ahol a változás sürgetői éppen a legnagyobb földbirtokosok, és főképpen a középnemesség köréből kerültek ki.) A termelőerők változása, a termelési mód megváltozása megváltoztatja a társadalmi osztályok tudati viszonyulását is az adott társadalmakhoz.

Térjünk vissza a kapitalizmushoz.

Nyilvánvaló, hogy a földbirtokosok és az ipari-, kereskedelmi- és bank-tőkések közötti ellentét nem tarthat a végtelenségig, hiszen mindkét osztály törekvéseinek lényege: a termelőeszközök többségén magántulajdont szerezni, azt fenntartani. A fejlődés folyamán tehát a földbirtokosok is áttérnek a tőkés jellegű gazdálkodásra, és akkor már az adott társadalom nekik is a legjobban megfelelővé válik, előre lépnek tehát az első tudati csoportba. A kistulajdonnal rendelkező kisiparosok, kiskereskedők, kisparasztok maradnak a nosztalgikus második csoportban, és egyben „tartalékai” mind az első, mind a harmadik csoportnak, hiszen érdekeik mindkét irányban befolyásolhatják őket. A harmadik és az első csoport közötti ellentét viszont egyre határozottabb.

Ez a tudati csoportosítás nem spekulatív logikai játék eredménye, és főleg nem az a csoportosítás célja, hogy spekulatív csoportosítást alakítsunk ki. A tudati csoportosítás felismerése azért lényeges, mert felismerhetővé teszi, az adott társadalomban létező osztályelnyomás iránya, minősége szorosan ezektől a tudati viszonyokban tükröződő érdekviszonyoktól függ, és ezek a tudati tükröződések, nyomán követik a tulajdon korlátozásának objektív folyamatát.

Valamivel előbb már volt szó arról, hogy az adott minőségen belüli változásokat tükröző minőségi csoportokban, a társadalmi forradalmaknak nem szükségszerű következménye, a hatalmi viszonyok látványos, ugrásszerű megváltozása.

Gondoljunk csak arra, hogyan zajlott le Franciaországban a feudális társadalom felváltása a polgári társadalommal , és hasonlítsuk ezt össze mondjuk Svédország társadalmi változásával. A hatalmi viszonyok látványos, karakterisztikus változása tehát nem szükségszerű, míg a tulajdonviszonyok megváltozása szükségszerű. Ezzel a korábbi állítással, és a tudati csoportosítással függ össze következő hipotézisem is.

AZ ÖTÖDIK HIPOTÉZIS AZ ELNYOMÁS KETTŐS IRÁNYÁRÓL.

A forradalom és a hatalom viszonyára is a tudati csoportosítás adhat új megvilágítást. Az adott társadalomban létező első tudati csoport, amely a forradalom „pillanatában” egységes osztály, kénytelen osztályelnyomást teremteni, megvalósítani azért, hogy a lényegi elemet a tulajdonviszonyok megváltozását biztosítani tudja.

A termelőeszközök magántulajdonán alapuló társadalmakban az osztályelnyomás iránya mindig kettős – és ez az ötödik hipotézis.

Annak az osztálynak, amelynek az adott termelési mód, magántulajdonosi forma a legjobban megfelel, osztályelnyomást gyakorol azok ellen az osztályok ellen, amelyek, - egyrészről, - megállítani kívánják a társadalmi fejlődést, sőt visszafordítani a nekik legjobban megfelelt korábbi viszonyokhoz. Másrészről elnyomást kell alkalmaznia azok ellen, akik az elért eredményekkel is elégedetlenek és tovább akarják vinni a társadalmat a haladás útján.

Az előző elnyomást tekintjük visszafelé ható, az utóbbi elnyomást előre ható elnyomásnak.

Az első típus, tehát a visszafelé ható elnyomás is lehet meglehetősen heves a kezdeti időszakban, - gondoljunk csak ismét a francia polgári forradalomra, - de a későbbiekben a tulajdonos osztályok között kiegyezés jön létre. A volt tulajdonosi forma kedvezményezettjei is, felismerik az új lehetőségeket és ezzel irányukban meg is szűnik az osztályelnyomás. Enyhül, és másodrangúvá válik a kisbirtokosok, kistulajdonosok irányába ható elnyomás is, akiknek a nosztalgikus ellenállása is csökken. Ezt az enyhülést elősegíti, hogy a kistulajdon is magántulajdon, az is arra ösztönzi a tulajdonosokat, - egyéni és közösségi létük közvetlen meghatározottsága, - hogy minél nagyobb mennyiségű és minél jobb minőségű termelőeszköz magántulajdonra tegyenek szert.

Nem csöükken, sőt erősödik az osztályelnyomás másik iránya, amely nem visszafelé ható, mint az előbbi, hanem élőre hat, a további haladást kívánja megakadályozni. Itt is természetesen nem arról van szó, hogy például a tőkés társadalom meg akarná akadályozni saját fejlődését. Az előre ható elnyomás kifejezetten a harmadik tudati csoport ellen irányul, amely ebben az esetben szinte teljesen megegyezik az osztálytudatos munkásosztállyal. Mivel pedig harmadik hipotézisünk szerint a fejlődést a magántulajdontól a társadalmi tulajdon felé objektív törvényszerűség szabja meg,  a viszonyok egyre kedvezőbbek a munkásosztály számára, céljai eléréséhez, és azokat elnyomni egyre erősödő osztályelnyomással lehet.

Egy kis kitérővel érdemes itt utalni arra, miben áll ennek a törvényszerűségnek az objektivitása? Nem arról van itt szó, mint a természettudományban, ahol a természeti törvények akkor is hatnak, ha az emberek nem ismerik fel azokat, hanem arról, amit a korábban idézett engelsi gondolat jelez. A társadalomban élő emberek egyénileg akarnak valamit. A tőkés fejleszteni kívánja a gazdaságát, anélkül, hogy céljai között  szerepelne a munkás lét-, és politikai feltételeinek kedvezőbbé tétele. A munkás kedvezőbb körülményeket kíván teremteni magának, anélkül, hogy céljai között a tőkés gazdaság fejlesztése szerepelne. Az egymásnak ellentmondó akaratok eredőjeként létrejövő társadalmi állapot azonban akaratuk ellenére a fejlődés törvényszerűségeit viseli magán, lazítja a személyes kapcsolatot tulajdonos és a tulajdon tárgya között, korlátozza a tulajdonosi akarat érvényesülését, kedvezőbb feltételeket teremt a célszerű gazdálkodáshoz, a gazdasági eredmények megteremtéséhez. Így ez a törvényszerűség objektív, mind a tőkés gazdálkodás, mind a munkásosztály céljai számára.

A tőkés társadalom fejlődése is az alternatív  szocializmus irányában történik, éppen a törvényszerűség objektivitása miatt, az uralkodó osztály akarata ellenére is. E törvényszerűség alapján a két csoport közötti ellentét  megjelenési formája és az elnyomás mikéntje is nagyon jelentősen megváltozik az idők folyamán. (Gondoljunk például arra, hogy a tőkés érdeke a kereslet növelése, ez viszont azzal jár, hogy növekszik a munkás, mint vásárló, életszínvonala.)

A munkásosztály érdeke, hogy elősegítse a tőkés társadalomban a termelő erők, a termelési mód fejlődését, hiszen azzal az alternatív szocializmushoz közeledik, és egyáltalán nem közömbös a munkásosztály számára, hogy a tőkés osztály a kompromisszumok segítségével hosszabb-rövidebb időre megreked-e valamilyen szinten, vagy pedig rohamléptekkel halad a személytelenné váló tulajdonosi viszonyok kialakulásának útján. (Ismét gondoljunk a nagy gazdasági válság megoldását jelentő „new deal” hatására a tőkés és a munkásosztályra.)

Minden valószínűség szerint így igazolódik Marx feltételezése, amely szerint a fejlett országok előbb jutnak el a szocializmushoz, mint a fejletlenek, mert a szocializmus lényege a termelő eszközök társadalmi tulajdonának megvalósulása, és ezzel annak lehetősége, hogy a termelőeszköz ne szolgálhasson más célt, mint azt, hogy célszerű eszköz legyen az ember kezében a célszerű tevékenységéhez, a munkához. A szocializmus tehát a társadalmi tulajdonon, - azaz a személytelen tulajdonosi kapcsolaton, - alapuló termelési mód társadalma, ahol a termelési mód érvényesülése a lényeg, és nem a hatalom. A hatalom, mint eszköz, elősegítheti a szocialista termelési mód kialakulását, erősödését, fejlődését de a hatalom önmagában soha nem valósíthatja meg a szocializmust, ezért nem válhat soha eszközből céllá. ( Gondoljunk a marxizmus „korszerűsítésére”, amely szerint a leggyengébb láncszemnél nagyobb a lehetőség a szocialista forradalom győzelmére, mint a legfejlettebb társadalomban. Igen, így van, ha a hatalom megszerzésének lehetőségéről van szó. )

Mivel a társadalmi forradalom lényege lehetőséget nyitni az új termelési mód számára, ezért csak az első megjelenési formában ölti a társadalmi forradalom a robbanásszerű társadalmi esemény formáját. A későbbiekben már az emberiség egészére kiható fejlődés eredményeként, éppen az első és a második tudati csoport tulajdonosainak kompromisszumai miatt, a nosztalgikus osztályok új lehetőségekre hangolódása miatt, az evolúció formájában zajlik le a tulajdonképpeni revolúció, vagyis az új tulajdonosi formákra, az  új tulajdonosi tudatra támaszkodó termelési mód uralomra jutása.

A felvázolt folyamatból is világossá válik, miért nem zajlik le minden, - tulajdonviszonyt változtató, - társadalmi forradalom a hatalom látványos változásától kísérve.

A HATODIK HIPOTÉZIS A SZOCIALISTA TARTALMÚ TÁRSADALMI FORRADALOM CÉLJÁRÓL.

Hatodik hipotézisünkkel jutunk el kitűzött célunkhoz, illetve az alternatív szocializmus kiinduló pontjához a proletárforradalomhoz.

Hipotézisünk szerint a szocialista tartalmú társadalmi forradalom célja: érvényesüléshez juttatni a szocialista termelési módot, ami azt jelenti, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonának társadalmi méretűvé válása alapján személytelenné válik a tulajdonos és a tulajdon közötti kapcsolat megszűnik az abszolutizálásra hajló tulajdonosi akarat, befejeződik a tulajdon korlátozásának folyamata azáltal, hogy a termelőeszközök tulajdona magántulajdonból társadalmi tulajdon lett.

Hipotézisünket, egy ezzel összefüggő további feltételezéssel is ki kell egészíteni.

Ha a   termelőeszközök társadalmi tulajdonának megteremtéséhez eszközként a hatalmi viszonyok megváltoztatása is szükséges, akkor a proletárforradalom által létrehozott hatalom az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus hatalma.

Miért szükséges ez a kiegészítés?

Ha ugyanis igaz a hipotézisünk, amely szerint a tulajdonviszonyok fejlődése objektív  törvényszerűség szerint a magántulajdontól a társadalmi tulajdon felé haladó fejlődés, akkor látnunk kell, hogy az alternatív szocializmus vonatkozásában is a lényegi mozzanat a tulajdonviszonyok megváltozása és nem a hatalmi viszonyok megváltozása. A hatalom megváltoztatása akár a tulajdonviszonyok megváltozásának előfeltétele, akár következménye, mindig csak eszköz lehet a gátak ledöntéséhez, az ember tudatos, szabad, nembeli jellegének érvényesítéséhez.