jöjjön, mondom én, de az-e az én országom, amit az SZDSZ ajánl nekem?
Hát mindegy, hogy ki a koalíciós partner?
Azzal kezdem, hogy nem tetszik, ha a koalíciós partner egyszerűen egyenlőségi jelet húz az ellenzéke és a koalíciós partnere között. Én, például, még soha nem hallottam szocialista politikusaink szájából, - de ellenzékiekéből sem! -, hogy a politika súlytalan dolog, hogy a döntéseknek nincs jelentőségük. Sőt! Társadalmunk egyik rákfenéjének érzem, hogy túlsúlyossá tették a politizálást, és úgy viselkednek, mintha a legjelentéktelenebb szereplésüknek is nemzetsorsot meghatározó szerepe lenne. Szerintem – mondhatnám úgy is, „hivatalból” -, ez inkább jellemző az ellenzékre, mint a kormányzó koalícióra.
Az első benyomás ingerültségét leküzdöttem, hiszen az SZDSZ-ben is emberek fogalmaznak, - tehát lehetséges, hogy őket is indulatok vezetik, így azután pontosan képesek indulati szinten összevetni, mit mond Orbán Viktor és mit gondol Gyurcsány Ferenc -, ezért inkább megköszöntem magamban, hogy kíváncsiak a véleményemre, hogy kérdeznek, ezért néztem a kérdéseket és megpróbáltam válaszolni.
„Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzemen?”
Választanunk kell, igent vagy nemet kell mondanunk, de ha annak alapján kell igent és nemet mondani, hogy a részletkérdéseket leegyszerűsítik, mintha csak egyetlen rossz és csak egyetlen jó válasz lenne, akkor úgy érzem, nem tudunk majd egyértelműen igeneket és nemeket mondani. Logikailag ugyanis egyetlen helyes válasz lenne lehetséges és számosnál számosabb rossz választ lehetne adni. Amikor tehát programokról van szó, nem szerencsés úgy tenni, mintha az SZDSZ egyik ajánlata lenne az abszolút helyes válasz és a másik lehetőség, az ellenzék és a koalíciós partner egybehangzóan egyetlen, de legalább abszolút helytelen válasza lenne. Ha azonban a politikát nem tekintjük giccses kérdések, állítások sokaságának, akkor ez a formális logika nem vezet sehova, mert részben is lehetnek helyesek, vagy helytelenek a válaszaink. Mérlegelnünk úgy kellene, mint ahogyan Kabos Gyula tette annak idején: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, mert különben „befürdünk” a stabil igenekkel és nemekkel.
Nézzünk néhány példát:
Azt írja az SZDSZ az egészségügyről, hogy „A jelenlegi rendszer megtartása mellett egyetlen érv szól: egy szűkebb orvosi lobbi ereje. Az egészségügy e szereplői jól érzik magukat ebben a rendszerben, mert az egészségügy így róluk, és nem a betegekről szól.”Az SZDSZ-nek tehát van ellenségképe. Bár előbb azt írta, hogy – ezt is idézem-, „Nem titok, hogy mindeközben a magyar orvosok és ápolók jelentős része nem fizetéséből, hanem a zsebébe csúsztatott borítékból él.” Akkor most szűk lobbi, vagy a jelentős rész? Ha ezt a választáson esetleg győztes SZDSZ programjára lefordítom, akkor azt várhatjuk, hogy ez a rákfenés ellenség, ez a szűk lobbi leleplezésre, egyúttal dutyiba is kerül, ettől minden egyetlen csapásra megváltozik? A magántőke területén ugyanis elképzelhetetlen a lobbizás, ott egyszeriben mindenki a fizetéséből él majd és rólunk, betegekről szól az egészségügy? A tőkés befektetőnek hálaimákat zenghetünk, mert ő csak a betegek érdekeire figyel majd, szemben a jelenlegi egészségügyi ellátó rendszerrel, amelyben „a magyar orvosok és ápolók jelentős része” le sem köp bennünket?
Az én országomban valóban az lesz a helyes, ha otthon nem tárolok patikában vásárolt aszpirint, hanem, ha éjszaka arra ébredek, hogy fáj a fejem, leszaladok az éjjel-nappal nyitva tartó TESCO-ban és veszek aszpirint? Jelenleg ugyanis a patikatulajdonosok, – akik nem olyanok ám, mint az egészségügybe beruházó egyéb tulajdonosok lesznek -, megakadályozzák az én éjszakai fájdalmaim csillapítását. Arról nem is beszélve, milyen jó téma lesz, ha nemcsak lejárt szavatosságú csirkét, disznósajtot vásárolhatunk a boltjainkban, hanem hamisított aszpirint is. Nekem kifejezetten hiányzik az én országomból, hogy óvszer mellett bármilyen egészségügyi árucikket is vásárolhassak a zöldségesnél!
Flakonrendőrség…
„Ki géppel száll fölé,” – vagy autóval utazik -, annak szörnyű ez a MÁV. De aki, –mert nyugdíjas és ingyen sokat utazik, az élvezettel veszi igénybe a sűrűINTERCITY – vagy INTERPICI – járatokat. Ezek kényelmesek, tiszták, mintha repülővel utaznánk, miközben látja, milyen erőfeszítéséket tesz a MÁV, hogy ne fessék össze festékszóróval a kocsikat, ne dobálják szét az üres üvegeket, a szemetet, - vagy ha szétdobálták, akkor a MÁV takarító személyzete szedje össze -, mert ha majd egyes ágazatokat magánbefektetők üzemeltetnek, akkor minden festékes flakon mellé rendőrt állítanak – a la Rejtő Jenő pofonrendészete?
Abban az állításban, hogy a szociális gondoskodás helyett, inkább adósságainkat csökkentsük nagyon nagy mértékben. áldott emlékűnek nem nevezhető Cheaucescu szellemét láttam felderengeni. Meg kellene kérdezni a gyakran Erdélybe járó konzervatívokat, milyen emlékeket őriznek az ottani magyarok arról a boldog időről, amikor elsődleges cél volt a külföldi adósság kifizetése a szociális ellátás helyett. Ugyanis ha összevetem a szociális ellátás címszó alatt taglalt családi pótlék ügyet, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a román példát eltúloztam. Ott nemcsak a családi pótlékot áldozták fel az adósság letörlesztés oltárán. Az SZDESZ kérdéseiben viszont a családi pótlék állampolgári jogon történő felmarkolása szerepel, mint az euró bevezetésének akadálya. Az euró bevezetése valóban attól függ ugyanis, ki és mennyi családi pótlékot kap? Ha az alanyi jogon kapható családi pótlék rendszert eltöröljük, - mintha a Horn Gyula koalíciós kormányzása idejében lett volna már ilyen -, akkor már nem is lesz gond a hajléktalanság, a munkanélküliség, az alacsony nyugdíj, és más megannyi szociális töltetű probléma. Le a családi pótlékkal, éljen az euró! – de így? Nem hiszem, hogy az én országomban így oldódnának meg a gondok.
BÜROKRÁCIA=BÜROKRATIZMUS?
A rendszerváltozás óta egyetlen gondolat gyökeresedett meg nagyon alaposan politikusaink fejében: mindenhol túl sok a foglalkoztatott ember. Mindenütt le kell építeni. Ha Marx: „A Tőké” című művében nem fejttette volna ki, hogy a bűnözök termelik újra a jogász társadalmat, nem is tudom mivel magyarázhatnók, hogy az őrző-védő szervezetek kigyúrt izomzatú fiatal dolgozóit honnan biztosíthatnánk? Most már Marx nélkül is lehet tudni: hát a túlfoglalkoztatást kell megszüntetni és akkor lesz elég fiatal őrző-védő emberünk.
Azt már szinte félve jegyzem meg, hogy illik lényegi különbséget tenni BÜROKRÁCIA és BÜROKRATIZMUS között. Kevés embert foglalkoztatva a BÜROKRÁCIÁBAN – azaz az ügyintézésben, - is lehet fölösleges dolgokkal zaklatni az embereket és elintézetlenül hagyni az ügyeket, azaz BÜROKRATIKUSAN intézni a dolgainkat. A létszámhoz értelmesen csak azután kellene nyúlni, ha előbb tisztázzuk, mit, hogyan kell csinálni, ezt összevetnénk az ügyintézők létszámával és akkor kiderülne, sokan intézik vagy kevesen a BÜROKRÁCIÁBAN a dolgainkat. A rendszerváltoztatás óta, - valószínűnek tartom -, sehol olyan létszámcsökkentés nem volt még kormányzati kezdeményezésre, amelyben előbb a funkcionálás feltételeit tisztázták volna és csak azután a létszám alakulását.
Sajnos az SZDSZ az én országomban sem akarja ezt elvégezni, mert abban a kérdésben, hogy legyenek-e megyék, vagy ne legyenek, csak érzelmi húrokat vesz figyelembe. Én még emlékszem, milyen problémákat okozott, amikor a járásokat megszüntették, az akkori infrastrukturális körülmények között. Most jobbak a körülményeink, de még most sem csak érzelmi kérdés, hogy Vasban Szombathelyen kell-e elintézni az ügyeinket, vagy „nyugat-dél-dunántúl” valamelyik távoli városában. Uraim! Ha az én országomban megkérdeznék, szeretném-e ha hatásvizsgálatokkal, kapcsolatok modellezésével akarnák-e eldönteni a létszámok, a területek átrendezésének és még sok más BÜROKRATIZMUSSAL összefüggő kérdését, vagy anélkül, habozás nélkül igennel szavaztam volna a vizsgálatokra, a modellezésre. Ha azonban szeretjük, vagy nem szeretjük, hogy én „vazsi-gyerek vagyok-e” vagy „nyugat-dél-dunántúli” (nem is tudom, hogy kellene ezt „vazsi” tájszólással mondani?) akkor fogalmam sincs mire szavazzak…
„Távolságtartás” rendőri segédlettel…
Nincsen család összezördülés nélkül. Egy-egy ilyen összezördülés közben, - az SZDSZ országában -, jön a rendőr, mert hívták a szomszédok, és „távol tartja otthonától, családjától” – többnyire a fizikailag erőteljesebb férjet, apát, de, ha esetleg Sanco Pansa bölcsességű a rendőr, akkor előfordulhat, hogy a kardos menyecskét távolítják el, majd a bíróság esetleg hónapokkal később, megállapítja, hogy illetéktelen, megfontolatlan volt a rendőri beavatkozás, mint a hamis bérletet vásároló utas esetében. Létszámcsökkentés helyett, - az én országomban -, több bírót foglalkoztatnék, hogy az ügyek ne húzódjanak el, de semmi esetre sem bíznám, egy bármilyen jó szándékú, bármilyen képzettségű rendőrre a család szét vagy összetartásának ügyét, amolyan „rögtönítélő bíróság” módszerével. Az én országomban viszont a rendőr akkor is szétválasztaná a veszekedőket, ha még nem folyik a vér, mert higgadt nyugalmával, vagy rákiabálással lecsillapítaná az indulatos állampolgárokat.
Hitélet vagy „intézményeink” működtetése?
Még az egyházakkal kapcsolatos kérdésemet is árnyaltabban tenném fel. Az állam valóban ne támogassa hitélet gyakorlását, de Mindszenty bíboros szavait idézve, joggal várják el az egyházak, hogy oktatási, egészségügyi és szociális intézményeinek fenntartásához az állam segítse megteremteni az anyagi feltételeket. Én tehát, az én országomban úgy kérdeznék, támogassa-e az egyház hitéleti tevékenységét az állam? A válaszom az lenne: NEM! De arra a kérdésre, támogassa-e az állam az egyház oktatási, egészségügyi és szociális intézményeit? A válaszom az lenne: IGEN.
Különben örülök, hogy megkérdeztek, éppen ezért gondoltam, mást is válaszolok, nemcsak amit válaszként ajánlottak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
